Csak annyit mondunk, hogy Donald Glover – kell-e ennél a névnél bővebb bevezetés egy sorozatnál?
Manapság Donald Glover az az ember, aki a legközelebb áll a valódi reneszánsz-emberhez, Leonardo da Vinci-hez. Egyszerűen lehetetlen legalább egy platformon nem belefutni, annyi helyen fordul meg, különféle szerepekben. Láthattuk feltűnni a Mentőexpedícióban, a Solo: Egy Star Wars-történetben fiatal Lando-ként és a Pókember: Hazatérésben, mint színész; a rap-rajongók Childish Gambino-ként ismerhetik, legutóbb például a zseniális This is America című számával kavarta fel az internetet; ezek mellett pedig még stand-upozik, ír, rendez és producerkedik. Mindezen szerepeinek kulminálódása az itthon kriminálisan ismeretlen Atlanta című tévésorozat, melyet Glover rendez, ír, producerkedik, vezet és még az egyik főszereplőként is felbukkan. Eme cikk ezt a hazai hiányosságot hivatott pótolni: aki még nem látta az Atlanta eddig két lefutott évadát az sürgősen pótolja be azon nyomban, hiszen a legjobb félórás komédiáról van szó a tévében manapság.
Miről is szól az Atlanta? Vagy inkább azt is kérdezhetnénk: miről nem? Nagyon nehéz ugyanis összefoglalni, vagy koherens cikkben megfogalmazni, mi is ez a sorozat, hiszen egy végtelenül különleges, óriási potenciállal és spiritusszal rendelkező szériáról van szó, amit első blikkre mégis nagyon nehéz megragadni, nézői szempontból is. Adott ugyanis egy csoport, 20-as, 30-as éveiben járó, baráti társaság, akik igyekeznek “túlélni” Atlantában. A Donald Glover által alakított Earn szeretne jó barát és megfelelő szülőtárs lenni barátnőjének, azonban valahogy mégsem jön össze sohasem a jó meló, és a balszerencse is folyamatosan üldözi. Emellett Paper Boi, aki nemrég tört be a zeneiparba a legújabb számával, igyekszik navigálni a hirtelen rászakadt celebéletet, miközben ő szíve szerint maradna ugyanaz a laza, kicsit semmittevő fickó, aki eddig is volt. Mindennapi életüket, viszontagságaikat látjuk, kissé céltalanul, kissé hátradőlve, lazítva, mégis rendkívül hatásosan.
El kell ismerni, hogy kiválósága ellenére a sorozat nem lesz mindenki számára kielégítő, sőt. Kell egy-két nekifutás, míg még a legínyencebbnek mondható nézők is megérzik a ritmusát. Történet szempontjából ugyanis az Atlanta meglehetősen céltalan, akár azt is lehetne mondani, hogy nem szól semmiről. Azonban ha adunk neki egy kis időt, nagyon hamar kiderül, hogy az egyes epizódok legfőképpen a hangulatra építkeznek, azzal operálnak. Minden rész egy apró történetet foglal magába, mely igyekszik egy hangulatra rátapintani: legyen szó akár korhangulatról, aktuális eseményekre való reakcióról, vagy éppen a szereplők jelenlegi életeseményeiről. Persze van átívelő “történet”, ami viszi előre a sztorit, mégis inkább úgy érezzük, mintha a srácokkal lógnánk együtt, és közösen bámulnánk a sok furcsa, érdekes, igazságtalan, felforgató, vicces sztorit.
Az egyes részek olyan szinten elkülönülnek egymástól, hogy minden epizód egy új lehetőséget biztosít az íróknak és rendezőknek, hogy egy új műfajt állítsanak a feje tetejére, vagy éppen egy filmművészeti szempontból új kísérletet hajtsanak végre. A sorozat részeit ugyanis egyenként is lehet kezelni, elemezni: mindegyik egy apró film, csokorként összefűzve évadonként. Ez a megközelítés arra is lehetőséget ad, hogy egyes epizódok rendkívül furcsák, már-már szürreálisak legyenek, mások viszont kegyetlen realizmussal gyomrozzanak. A részenkénti játékidő egyébként nem túl hosszú – a rendezők 25-30 perccel operálnak, mely az eddig lement kétévadnyi, huszonegy részt meglehetősen könnyedén fogyaszthatóvá teszi.
Persze akkor, ha a politikával, rasszizmussal, bűnözéssel foglalkozó témákat könnyednek lehet nevezni. Egyes részek, főleg a jóval sötétebb második évadban, rendkívül ütősek és sokkolóak tudnak lenni, melyek után szüksége van az embernek legalább egy-két napra, hogy feldolgozza a látottakat. Természetesen ezeket az epizódokat számtalan, abszurd humorú szkeccs, vagy csak a mindennapi életet dokumentáló félóra váltja, tehát sohasem megy át a sorozat túlzottan drámaiba. Az viszont tény, hogy az Atlanta “komédia” besorolása meglehetősen félrevezető, de ez a sorozatiparban egy visszatérő probléma: a Barry is például sokkal inkább bűnügyi dráma a második évad végére, mintsem komédia.
VÉGSZÓ
Akármennyire is idegenkedünk a témától, vagy nehézkesen indul be számunkra a sorozat, javaslom, hogy mindenképpen adjunk neki még egy próbát. Már csak azért is, hogy lássuk az egyik legtehetségesebb, filmiparban dolgozó figurát szárnyalni. Az Atlanta-nak kategóriájában nem akad méltó kihívója (bár az HBO-s Barry azért eléggé közel jár). Szomorú, hogy csak két évente kapunk alig tíz résznyi anyagot: ami van, azt meg kell becsülni. Azonban ameddig ilyen minőségben kapjunk ezt a kevés adagot, addig nincs miért panaszkodnunk.
Szólj hozzá!