Miután tavaly a Queen együttes beénekelte magát a szívünkbe, most egy másik világsztáron a sor, hogy meghódítsa a mozikat.
Dexter Fletcher újabb esélyt kapott, hogy megmutassa, mennyire tud vérbeli életrajzi filmet rendezni. Elton John élete azonban többet követel a tények puszta felsorolásánál – itt valami különlegesre volt szükség.
Pár nappal ezelőtt, miközben átszálltam az egyik metróvonalról a másikra, egy óriási Rocketman-poszter mellett sétáltam el. Annyira hosszú volt, hogy legalább 10-15 métert kellett gyalogolnom ahhoz, hogy véget érjen. Mivel eléggé nagy volt a tömeg, kicsit lassan haladtam, és így volt időm észrevenni a mellettem sétáló párost, valamint az ő beszélgetésüket a filmről. “Nem is tudom” kezdte a férfi. “Nekem kicsit olyan érzésem van, mintha ez a Rocketman pusztán a Bohém Rapszódia sikerét szeretné meglovagolni. Most volt egy Queen-film, és akkor talán ez is sikeres lehet…” Elgondolkodtam a hallottakon, majd belegondoltam, vajon honnan jöhet a fickó kicsit zavaros véleménye.
Egyáltalán nem hibáztatom, ugyanis nagyon könnyű a két filmet egy kalap alá venni. Egyrészről több, nagyon is fontos kapocs tartja össze őket: a Bohém Rapszódiában Aiden Allen (Kisujj a Trónok harcából) által alakított John Reid pusztán háttérfiguraként tűnt fel, a Rocketman-ben azonban a (szintén Trónok harcából, Robb Stark-ként ismert) Richard Madden kelti életre, egy jóval jelentőségteljesebb szerepben – Elton John párjaként. Mindamellett ott a tény, hogy a Queen-moziból idő előtt lelécelt rendezőt, Brian Singer-t valakinek helyettesítenie kellett, ez a személy pedig az Eddie, a Sas-t is levezénylő Dexter Fletcher lett. Persze erről nem sokan tudnak, hiszen a rendezők céhének szabályai szerint ha egy rendező elkészült már legalább a film 70%-ával, akkor csak és kizárólag az ő nevét kell feltüntetni rendezőként. Fletcher tehát a háttérből mentette meg az állítólagos katasztrófát.
Hogy tovább bonyolítsuk a szituációt, Fletcher már a Bohém közben is a saját projektjéről álmodozott: az Elton John biopicről, amit most meg is valósíthatott. A film után nem véletlenül üt az emberbe az az érzés, hogy Fletcher ezzel szerette volna kiköszörülni a csorbát, és egy olyan filmet csinálni, ami a Queen-mozi nem volt. Sikerült neki.
És mindeközben pedig mégsem… Kezdjük a negatívumokkal: a Rocketman bizonyos szempontból ugyanabban a közegben mozog, mint a kelletlen “testvérfilmje”, ugyanis minden egyes olyan pontot megérint, amelyet műfaji filmként meg “kell” érintenie. Ebből a szempontból klasszikus, már-már sablonos biopic, mely nem tör ki a szabványokból. A filmet az menti meg, sőt, emeli a magasba, hogy a filmesek, legfőképpen Fletcher, teljes meggyőződéssel álltak hozzá a mozihoz, és szerettek volna valami mást, valami különlegest alkotni. Olyasmit, ami felérhet Elton John munkásságához és személyiségéhez, és ha nem is túlzottan, de azért felforgatja picit a műfajt. Vagy ha nem is a műfajt, legalább a film hangulatát.
Ez a megközelítés legjobban a film Elton John életéhez való hozzáállásában látszik. Fletcher nem tart vissza semmit, a filmben minden ott van, amit tudni kell John-ról. Hullámvölgyek és hegyek váltják egymást, hihetetlen amplitúdóval mozog a film, nincs megállás egy pillanatig sem. Nincs könnyed, gyáva takargatás, mint Mercury esetében, nincs söprögetés – aki egy őszinte portréra kíváncsi a művész életéről, az megkapja.
A hangsúly az őszintén van, nem a hitelesen. Fletcher ugyanis inkább musical irányba tereli a mozit több ponton is, ezzel egy amolyan “musical fantasy”-t létrehozva, ahogyan azt a film posztere is beharangozta. A klasszikus, lineáris történetmesélés mellett elfér John egy-két számának szabados, ultra-stilizált értelmezése is, dramaturgiai és időrendi szempontból egyaránt. Elvégre Fletcher szerint nem történelemleckét szerettek volna készíteni, hanem egy vérbeli, sziporkázó John-filmet, amire ő maga is büszke lehet. És nagy valószínűséggel az is: a film ennél már nem is lehetne extravagánsabb és bolondosabb, legyen szó akár nyelvezetéről, muzikalitásáról, vagy képi világáról.
Hogy ezt a furcsa koktélt lenyeljük, ahhoz Taron Egerton alakítása is kellett. A srác már egy ideje meg volt ragadva a Kingsman-es Töki szerepében, és karrierjének a legutóbbi, szörnyűséges Robin Hood-reboot sem tett túlzottan jót. Mint ahogy előzőleg az Eddie, a Sas esetében is Fletcher adott esélyt Egerton-nak, hogy megmutassa, mire képes egy valamelyest karakteridegen szerepben, úgy itt is egy új esélyt kapott tőle, talán élete legnagyobbját (miután a Tom Hardy nevével fémjelzett változata a filmnek széthullott). Egerton nem pusztán lubickol a szerepben, hanem teljesen átlényegül. Elmondása szerint rengeteg időt töltöttek együtt Elton-nal, és nagyon sokat beszélgettek életükről, magáról a szerepről, valamint arról, hogy Egerton hogyan is álljon hozzá a feladathoz. A fiatal színész mindent megtett – átadta magát a fodrásznak, hogy megkapja John hiteles fizimiskáját, ő maga énekelt minden slágert, tulajdonképpen Elton-ná vált. Olyannyira, hogy az énekes a film megtekintése után saját elmondása szerint saját magát látta, nem pedig Egertont. A vállalkozás sikeresnek bizonyult.
VÉGSZÓ
Nehéz egyértelműen megállapítani, hogy most mennyire jó film a Rocketman. Kétségkívül jobb és sikeresebb majdnem minden szempontból, mint a Bohém Rapszódia. Sokkal élvezetesebb, különlegesebb, és imádni valóbb. Azonban végig ott motoszkál az ember fejében az összehasonlítás vágya, mint a metróállomáson töprengő férfiéban. A kapcsolat persze sokkal mélyebb és bonyolultabb, mint ahogyan az a felszínen manifesztálódik. De a hétköznapi néző erről mit sem tud, ő pusztán a filmre kíváncsi. A Rocketman pedig sablonosságában mindenképpen a Queen-mozihoz köthető, mindenre kiterjedő bátorsága azonban kiemelkedő művé teszi. A hasonlítgatást pedig, a fentebb említett tényezők miatt, szinte lehetetlenség elkerülni.
Szólj hozzá!