Pawel Pawlikovski új filmje megérkezett, és elbűvölt bennünket. A Hidegháború is ott lesz az Akadémia legrangosabb filmeseményén, az Oscar-gálán.
“Mert ha szerelmes vagy, az idő nem számít”. Talán ezzel a kiragadott sorral össze is lehet foglalni Pawel Pawlikovski filmjét, a Hidegháborút. A rendező legújabb mozija szívszaggató, mégsem giccses, nosztalgikusan történelmi, mégsem szájbarágósan csöpögős: egy valódi európai mestermű, 2018 egyik legszebb és legjobb filmje.
A történet egy Lengyelországban élő páros kapcsolatát mutatja be, egészen a kezdetektől a tragikus végig. A fiatalokat először 1949-ben ismerjük meg, amikor egy népzenegyűjtő/tánccsoport verbuváló kezdeményezés során megismerkednek. Aztán az elkövetkezendő 10-15 évben, a hidegháborúval a háttérben hol együtt, hol külön igyekeznek a rendszer elől menekülni, vagy éppen azzal együtt élni. Ebben a klímában nehéz megőrizni a tiszta kapcsolatokat és a szerelmet: a film valahogy mégis igyekszik azt hangsúlyozni, hogy a szerelem nem ismer határokat, időt, vagy akadályt.
Mindez akár túlzottan édesnek is hathat, azonban Pawlikovski filmje nem is állhatna távolabb a gejltől. A mindössze 88 perces film tiszta és elegáns. Nincsenek felesleges pillanatok, nincs kertelés. A rendező igyekszik a legkevesebb információval a legtöbbet mesélni. Ebben három dolog segíti legfőképpen: a két főszereplő, akik természetességgel és könnyedséggel keltik életre a figurákat. Elég egy-két szó és pillantás, és máris tudjuk, min mentek keresztül a hősök a film előtt, és a történetbeli nagy ugrások között.
Pawlikovski amolyan pillanatképekkel vezet végig bennünket a filmen. A rövid játékidőben sok idő kimarad, csak egy-két meghatározó pillanatot, vagy fordulatot láthatunk a történetben: a kezdeti keresgélés, a sokatmondó pillantások, egy csalódás, egy árulás, egy újra egymásra találás. Minden tökéletes rendben érkezik egymás után, a sztori a lehető legsoványabbra van lecsupaszítva, mégsem érződik kevésnek, vagy kapkodónak. Minden információt megkapunk, amire szükségünk van, a többit pedig a rendező harmadik segédje adja: a kompozíció. Pawlikovski ugyanis rengeteg jelet, információt és érzelmet ad át beállításaival, melyek közül akármelyiket kiakaszthatnánk a falra bármelyik festmény mellé. A 4:3-as klasszikus képarány és a fekete-fehér színezés nosztalgikus, lírai köntösbe öltözteti a mozit, és a film összes másodperce lágy csillogással kontrasztolja a sokszor taszító, lepukkant filmbéli környezetet.
A mozi ezek mellett apró zenei morzsákkal, hangulatos francia és lengyel nyelvű dalbetétekkel igyekszik az érzelmeinkre hatni, sikeresen. A gondosan kiépített, ám visszafogott (mint minden más ebben a filmben) zenei világ amolyan ragasztóként tartja össze az egész alkotást, és teszi fel a pontot az i-re. Pawlikovski már előző filmjében, az Ida-ban is hasonló eszközökkel igyekezett egy érzékeny történetet a lehető legfinomabb módon elmesélni. Azonban ezúttal talán még különlegesebb és még nehezebb történetről és történelmi háttérről van szó. Nehéz ugyanis a kommunizmus, valamint az elől való menekülés világából romantikát kicsikarni, a lengyel rendezőnek azonban ez mindennemű erőltetés nélkül sikerül. Bár a film második fele több párizsi jelenettel is operál, addigra már tudjuk, hogy a mozi nem ennek köszönheti finomságát: addigra már elbűvöl minket a rendező és két színésze.
VÉGSZÓ
Kivételes mozi a Hidegháború, melyhez türelemre és meghatározott ízlésre van szükség. Azonban aki szerette a rendező korábbi munkáit, és élvezi a kifogástalanul konstruált, minimális eszközökkel maximális hatást elérő munkákat, annak pazar élményben lesz része. Az akadémia is elismerte Pawlikovski munkáját jelöléseivel, teljesen megérdemelten. A Hidegháború ugyanis valóban az év egyik legjobb mozija, s mivel a rendező ritkán dolgozik, nehéz lesz kivárni a következő munkáját.
Szólj hozzá!