A Renegátok avagy, a jó katona ahol tud segít! – Különleges egység a régóta elveszettnek hitt aranykincs nyomában.
A Renegátok egy visszaemlékezéssel, sok kincskeresős filmhez hasonlóan most is a náci Németország végnapjainak idejében indul: egy csapat katona kimenekít egy jelentősnek mondható aranykészletet éppen csak azelőtt, hogy Párizst felszabadítanák a szövetségesek. Ezt a kincset egy bosnyák (Jugoszláv) kis faluban szeretnék elrejteni. Ez végül sikerül is meg nem is, hiszen a falu egy a jugoszláv partizánok csapata által felrobbantott gátnak köszönhetően víz alá kerül katonástul, kincsestül, mindenestül. Gyorsan ugrunk egy fél évszázadot és máris a délszláv háború idején vagyunk, ahol egy elit ám öntörvényű NAVY SEAL csapat egy erőteljesen látvány központú akció során likvidál egy magas rangú tisztet.
Az akció tisztességes, néhány (leginkább tankos) manővert leszámítva még hihető is, szerencsére nem nyomja fullba a szupercsapat életérzést. Időközben megismerjük a (klisé-szerű de szerethető karakterekből álló) csapatot, így bevezetés minden oldalról megvan, a két szál pedig egy meglehetősen kidolgozatlan szerelmi szál segítségével össze is kapcsolódik. Egyik főhősünk falubéli szerelme rábeszéli az egész csapatot, hogy a korábban már bemutatott aranyat valahogy szerezzék meg, hogy segíteni tudjon a népének a háború borzalmai utáni újjáépítésben. Ebben és a hozzá kapcsolódó konfliktusban vannak hibák, a sztori ezen része a film gyenge pontjai közé tartozik.
A szereplők motivációja igazából nincs kidolgozva, de ha ezt el tudjuk engedi tudunk jól szórakozni a filmen. Nagyon látványos és szép víz feletti és víz alatti képeket sikerült fotózni a film során (Bosznia egyébként is gyönyörű, a szerk), ez mindenképpen kiemelendő, viszont a rengeteg és túlzottan hosszú víz alatti jelenet néha már az élvezet rovására megy. Az embernek az az érzése támad, mintha az egész sztorit a látvány és elsősorban a víz alatti felvételek köré akarták volna felhúzni, így nagy csavarra ne is számítsunk.
Ha valakit esetleg az érdekelne, hogy milyen lenne J.K. Simmons szadista jazz tanára (a Whiplash) ezredesként, az semmiképpen se hagyja ki a filmet. Igaz csak néhány apróbb jelenetben bukkan fel, viszont akkor abszolút ellopja a show-t és inkább pozitív irányba tereli a film megítélését. Már nem kér képeket Pókember-ről, még nem is lövi fel az égre a Batman jelet, viszont hozza a neki egyértelműen jól álló karaktert, ami 100%, hogy direkt neki is lett írva. Több szövege is igazán jó, amolyan Les Grossman módra idézhetőnek tűnik, kár hogy ilyen keveset kapunk belőle, mert magasan ezek a film legjobb pillanatai.
VÉGSZÓ
Összefoglalva, ha egy esős őszi délutánon nem tudunk mit kezdeni magunkkal, érdemes lehet megnézni a filmet, ugyanakkor igazán nagy fordulatokat és mondanivalót nem érdemes várni tőle. Cserébe nem is lesz tele számtalan vállalhatatlan és idegtépő logikai bukfenccel, hanem tisztességes mederben folyik végig.
Szólj hozzá!