Véget ért A sógun, az FX saját gyártású sorozata, amely hazánkban a Disney+-on érhető el. Az FX nem kisebb terhet vállalt magára, mint James Clavell 1975-ös bestseller kötetének adaptálását. A könyvet már 1980-ban feldolgozták egy minisorozatban, azonban az mára jelentősen elavult, így ideje volt egy modernebb, a mai kor nézőinek megfelelő új minisorozatban feldolgozni az egyik legjobb szamurájos történelmi drámát. Az eredményt látva egy nagyszabású, minden eddiginél aprólékosabb és korhűbb drámát kaptunk, amely remekül ültette át az eseményeket és a karaktereket a streamingre.
A sógun a 80-as években elég nagy sikert ért el. Cavell regényének 1980-as minisorozat feldolgozásában Richard Chamberlain, Simada Jóko és Mifune Tosiró játszották a főszerepet. A széria hatására a könyv is nagyon népszerű lett nem csak nyugaton, hanem még a Vasfüggöny mögötti Magyarországon is. A sógun igazi médiafranchise lett, hiszen a könyv és sorozat nyomán színpadi dráma, illetve három videójáték is készült hozzá annak idején. Azonban a 90-es évektől némileg feledésbe merült és az elmúlt harminc évben nem is igazán nyúltak hozzá. Időszerű lett a leporolása és újabb feldolgozása. A japán, szamurájos zsáner pedig most kisebb reneszánszát éli, hiszen az HBO Maxon nézhető a mai jakuzákról szóló Tokyo Vice, illetve a Sony PlayStation konzoljára is érkezett a Ghost of Tsushima és a Rise of the Ronin című videójátékok. A műfajt sokan Kuroszava Akira filmklasszikusaiból ismerhetik, A sógun pedig ennek az örökségét vitte tovább.
A sógun így igencsak aktuális és népszerű műfajt képvisel. A széria két megalkotója Justin Marks és felesége, Rachel Kondo merész vállalkozásba kezdtek, hiszen egy több mint ezer oldalas (hazánkban két kötetben megjelent), eposzi méretű könyvet kellett adaptálniuk egy tíz epizódos minisorozatba. Mindezt úgy, hogy a történet csavaros, sok szálon fut, látványos csaták szinte alig vagy egyáltalán nincsenek, a cselekmény szinte végig párbeszédekből áll. A készítők azonban elmondták, hogy ők elsősorban a könyvet és nem az 1980-as sorozatot vették alapul. Az FX-nél viszont emberükre találtak, mert a Hulu és így a Disney+ streamingjéhez tartozó csatorna minden anyagi lehetőséget és alkotói szabadságot biztosított a projekthez. Grandiózus nemzetközi projektté nőtt, hiszen egy kanadai-amerikai-japán koprodukcióról beszélünk, amelyen háromezer fős stáb dolgozott. A végeredmény pedig egy minden eddiginél részletesebb, korhűbb, látványosabb, aprólékosan kidolgozott és nagyívű szamurájos dráma lett.
Miről szól A sógun?
A történet 1600-ban játszódik, amikor Jack Blacthorne (Cosmo Jarvis) angol navigátor és tengerészei a holland Erasmus hajóján elérik Japán partjait. Angolokként elsőként, a szigetországot korábban csak a portugálok tudták megközelíteni. Az angolok fogságba esnek, de Blackthorne-nal kivételeznek és Toranaga Josi (Szanada Hirojuki) elé viszik, aki szamuráj földesúrként (damijó) hatalomra törne, hogy sógunná váljon. Japánban ekkor polgárháború fenyeget. A taikó (visszavonult kormányzó) halott és utódja még gyermek, helyette az öt daimjó alkotta Régensek Tanácsa uralkodik az országban. A régensek között széthúzás fenyeget, miután Isido (Takehiro Hira) vezetésével négyen Toranaga ellen fordulnak. Toranaga úgy véli, hogy az Andzsin (így nevezik ők Blackthorne-t) és az Erasmus legénységének felhasználásával komoly előnyre tehet szert Isidóval szemben. Mivel Blackthorne nem tud japánul, mellé rendelik Toda Marikót (Anna Sawai), aki fordít neki, ezáltal egyre közelebb kerül az idegen japán kultúrához.
A cselekmény innen bontakozik ki igazán, amely egy szövevényes, ármányokkal, árulásokkal és drámai fordulatokkal teli, valós eseményeken alapuló történetet mesél el. A sógun igazából az 1600-as szekigaharai csatát megelőző hónapokat meséli el, persze fikciósan és azt, hogy Toranaga, hogyan győzte le ellenségeit és nyerte el a sógun címet, amely több évszázados béke időszakot hozott el, amelyet Edo-korszakként ismerünk. A sógun karaktereiből többen megfeleltethetők valódi történelmi személyekként. Toranaga személye Tokugava Iejaszu sógunon alapul, míg Blackthorne egy bizonyos William Adams fiktív változata. Clavell úgy írta meg történelmi drámáját, hogy a valós eseményeket és karaktereket áthelyezte saját fiktív világába.
A sorozat tulajdonképpen remekül visszaadja a könyv több szálon futó cselekményét. A címszereplő egyértelműen Toranaga, de mellette legalább olyan fontos Blackthrone vagy Mariko személye. Blackthorne eleve amolyan nézőpont karakter. Az ő szemén keresztül érzékeljük az eseményeket, míg Toranaga a háttérben mozgó, minden szálat mozgató, igazi mesterelme, a stratéga, aki csak tologatja a sakkbábúkat a táblán. Tervét egészen a fináléig nem fedi fel a cselekmény, amely remek húzás, mert egyszerre hagyja a sötétben a szereplőket és a nézőt is, ezáltal fenntartva a figyelmet végig. Mert bizony A sógun nem egy pörgős, akciódús széria. Egy régivágású, lassú, sok karaktert mozgató történet, amelyben a szereplők szinte végig csak beszélnek, akkor is javarészt japánul, feliratozva. Csak Blackthorne jeleneteinél hallunk angolt (vagy magyar szinkront).
A színészi játék parádés, a Toranagát alakító Szanada Hirojukit a hazai nézők leginkább Az utolsó szamuráj vagy a 47 Ronin című filmekből ismerhetik, de hazájában már gyerekkora óta szerepel filmekben. Itt élete egyik legnagyobb alakítását nyújtja, személye uralja a vásznat, finom játékában egyszerre van meg a tekintélyt parancsoló, kíméletlen, véreskezű vezető, de közben a kedves, a szeretteiért aggódó családfő is. Mellette Cosmo Jarvis talán még jobb választás is volt Blackthorne szerepére, mint Chamberlain annak idején. Ő az az igazi faragatlan, érces hangú tengerész. Őket tökéletesen kiegészíti Anna Sawai Mariko-sama szerepében, aki egyszerre sugároz magából titokzatosságot, de egy nagyon erős női vezetőt is. De a mellékszerepekben is megannyi remek alakítást láthatunk, különösen Tadanobu Asano (Kashigi Yabushige), Moeka Hoshi (Usami Fuji), Fumi Nikaidô (Ochiba No Kata) vagy Tokuma Nishioka (Toda Hiromatsu) színészeket.
A minisorozat tíz része remekül végigvezet a könyv cselekményén. Fokozatosan ismerjük meg a karaktereket. A többnyire egy órás epizódok bőven hagynak elég időt a mellékszereplőknek, mindenki megkapja a maga műsoridejét, de pont annyit, hogy ne érezzük üresjáratnak. Elismerés az író párosnak, amiért ilyen jól ültették át Clavell maratoni hosszú regényét a streamingre. Persze történtek változtatások a regényhez vagy az 1980-as sorozathoz képest is, főleg a befejezést tekintve, de úgy, hogy a mai követelményeknek megfeleljen. A páratlan történet és karakterdráma mellett a sorozat talán legnagyobb erénye, az az, hogy milyen hitelesen ábrázolták a 17. századi Japánt.
A feudális Japán és a szamuráj kultúra
Egy történelmi drámánál nem feltétlenül vár el a néző dokumentarista, tudományos hitelességet, azt meghagyjuk a történészeknek. Azonban film esetében jó, ha a művész legalább törekedik arra, hogy a kort a lehetőségeihez mérten hitelesen ábrázolja. A sógun ennek teljesen eleget tesz, mi több túl is szárnyalja a legtöbb történelmi kaland vagy dráma filmet. Látszik, hogy a Hulu és a Disney nem spórolt semmit, mert szinte minden elköltött cent ott van a képernyőn, egy pillanatra sem érezzük gagyinak vagy filléresnek a sorozatot.
Hihetetlen az az aprólékosság, ahogy újraalkották a korabeli japán kultúrát, miliőt. A díszletek, a ruhák, a fegyverek, a tárgyak mind-mind nagyon hitelesek, egészen addig, hogy milyen volt az etikett, hogyan étkeztek, vagy hogyan beszéltek. A japán színészeknek meg kellett tanulniuk a négyszáz évvel korábbi nyelvet, hiszen ma már ők sem úgy beszélnek, mint a 17. században. Az egész sorozat olyan, mintha egy néprajzi múzeumban vagy skanzenban járnánk, a jó értelemben. Külön gondot fordítottak arra, hogyan kellett viselkednie akkoriban a nőknek, a férfiaknak, vagy az alattvalóknak uruk felé. Ez mind-mind megjelenik a sorozatban és ettől tűnik olyan élőnek A sógun. A készítők elmondták, hogy mindehhez japán szakembereket vontak be a forgatás során. A díszlet és jelmeztervezők mellett kiemelném még az operatőri munkát és a filmzenét is, mind minőségi munkát végeztek.
A sógun éppen ezért ma is úgy működik, mint ami a 70-es, 80-as években volt. Egy kulturális sokk, ami akkor és most is sokkolja az olvasót vagy nézőt. Blackthorne és a néző is belecsöppen egy teljesen más és ismeretlen világba. Ahol semmi nem úgy működik, mint Európában. Amikor már azt hisszük értünk valamit, akkor rájövünk, hogy valójában semmit sem tudunk a japánokról. Blackthorne egy éles szembenállással találja magát szemben, először a szamurájok uralta Japán véres és kegyetlen arca mutatkozik meg, majd ahogy megpróbál ehhez alkalmazkodni, úgy fokozatosan érti meg és ismeri meg a helyi kultúrát, szokásokat és az embereket. Általa pedig a néző is. A történetnek pedig egy nagyobb kontextusa is van. A sorozatban végig ott van a vér, az erőszak vagy meztelenkedés, de nem önkényes módon, csak éppen annyira, amennyire egy szamurájokról szóló sorozat megkövetelné. A szamurájok belviszálya mellett megjelenik a kelet és a nyugat közti kulturális ellentét, illetve az angolok és a portugálok hatalmi és vallási szembenállása is a korabeli katolikus és protestáns vallásháborúk nyomán.
VERDIKT
Csodálatos minisorozat lett A sógun új feldolgozása. Megvan benne mindaz, amiért a japán szamurájfilmek vagy úgy általában a történelmi drámák kedvelői lelkesedni tudnak. Az alkotók ügyesen nyúltak hozzá James Clavell klasszikusához és sikerült egy remek adaptációt letenniük az asztalra. Ez egy aprólékosan kidolgozott, gyönyörű képekkel és díszletekkel előadott korrajz, amiben a fiktív dráma és karakterek remekül működnek. Egy olyan korszakról mesél, amely véres, erőszakos és kegyetlen volt. Többen a Trónok harcához hasonlítják mert szövevényes, sok szálon futó és véres. Azonban én az HBO egy másik sorozatához, a két évadot megélt Rómához hasonlítanám, mert A sógun annak a kapuit döngeti és ez önmagában is nagy dolog. Szamurájfilmek rajongóinak kötelező darab, de azoknak is ajánljuk, akik egy tartalmas történelmi minisorozatra vágynak.
2 Hozzászólások