Végső állomás: Vérvonalak kritika

Tizennégy év telt el a legutóbbi rész óta, de a Végső állomás: Vérvonalak úgy illeszkedik a sorozatba, mintha csak tegnap jött volna ki az előző rész. A 2000-es évek elejére jellemző csillogó esztétika és az abszurditás határát súroló, mégis imádnivaló stílus tovább él – és talán pont ez az, amiért ez a franchise ennyire különleges maradt a megannyi örökérvényű klasszikus mellett. A Halál itt nem maszkos mészáros bőrébe bújik, nem démon, és semmi szükség arra, hogy erőltetett formában visszahozzák, mert köszöni szépen, nem ment sehova az évtizedek alatt.

Ha az alapján ítéljük meg ezeket a filmeket, mennyire kreatívan és groteszk formában mutatják be a Halált, akkor a széria hatodik része egészen jól teljesít. A franchise minden egyes része egy tömeghalállal nyitott – korábban volt itt repülőgép-szerencsétlenség, hullámvasút-baleset, hídomlás, autópályai karambol… Most egy menő ’60-as évekbeli étterem dől össze egy torony tetején, amely a Space Needle-re emlékeztet. Iris (Brec Bassinger) barátja éppen szeretné megkérni barátnője kezét, de minden apró részlet baljós: labilis lift, rózsatüske, üvegcsillár, zenére ütemesen ugráló vendégek, és egy kissrác, aki érméket dobál le a 150 méteres toronyból. Minden apró részlet szerepet kap a közelgő vérfürdőben – és ez így van jól.

Ahogy az lenni szokott, a katasztrófa „csak” látomás formájában jelenik meg először – ezúttal Stefani Reyes (Kaitlyn Santa Juana) álmodja újra és újra. Kiderül, hogy Iris az ő nagymamája volt, aki látomásainak hála egykor megakadályozta a Sky View torony katasztrófáját. Csakhogy a Halál nem felejt: azokat, akiket megmentett, később sorban elvitte – és most a családján a sor (innen ered a vérvonal a címben), akik elvileg soha nem is születtek volna meg. Most Stefani döbben rá, hogy az ő családja a következő célpont.

Ez a keret tökéletesen illik a sorozat mitológiájába. A rendezőpáros (Zach Lipovsky és Adam Stein) új, kreatív halálhelyszínekkel dobja fel a jól ismert formulát: tetoválószalon, MRI, mogyoróallergia, és persze egy családi grillezés, ami pokoli fordulatot vesz. A legtöbb horrorfilm bezárja hőseit egy szűk térbe, vagy valamilyen természetfeletti konfliktusba rántja őket – itt viszont a Halál maga a mindennapok. Egy rossz mozdulat a konyhában, egy figyelmetlen perc az autópályán – és máris benne vagy a sorban.

A rendezőpáros valóban jól érzi a széria groteszk, Rube Goldberg-szerű halálkoreográfiáit, és élvezettel komponálják meg őket. Az erős páros mellett kevésbé lett combos a forgatókönyv, ezért a széria rajongóinak túlságosan ismerős lehet az új film néhány eleme, mintha túl sok más horror-folytatást néztek volna és másolták volna a legjobb pillanatait. Félelmetes jelenetekről nem beszélhetünk, mert amíg a filmsorozat korábbi darabjai (főként a harmadik rész után) már egyre viccesebb irányt vettek, pedig első három rész azért tényleg félelmetes volt. A hatodik résszel megmertek húzni egy ilyen komoly váltást, mivel fokozatosan eltávolodva a horrortól inkább egy vicces önparódiát kaptunk. Öröm látni viszont, ahogy a Vérvonal visszahozza a Végső állomás klasszikus ritmusát. Hétköznapi tárgyak – jégkocka, sörösüveg, kerti locsolócső, trambulin – válnak halálos lánc részeivé. Az egyik legjobb jelenet végül csattanó helyett meglepően visszafogott befejezést kap – a feszültség mégsem csökken. A zárójelenet sajnos kevésbé ütős, de ez mindig nehéz terep, hisz a film korábban már ellőtte az összes nagyágyút.

Természetesen kapunk utalásokat a korábbi filmekre. A legemlékezetesebb pillanat viszont Tony Toddé: a tavaly elhunyt színész utolsó filmje ez, ahol ismét William Bludworth temetkezési vállalkozót játssza. Ezúttal azonban nemcsak a Halál filozófiájáról elmélkedik – hanem arról is, milyen fontos értékelni az életet. A jelenet szinte kilép a fikcióból, és a nézőhöz beszél – ez a negyedik fal áttörése pedig valóban szíven üt. Megható, őszinte, és méltó búcsú.

A legnagyobb hiba talán az, hogy a Halál, mint láthatatlan, mindenütt jelen lévő fenyegetés, most sokkal kevésbé érzékelhető. Korábban még a gyengébb epizódokban is tapintható volt a feszültség a Halál körül, hogy valami ott lebeg a karakterek feje felett. Itt ez inkább csak eszköz, nem hangulatkeltő tényező. Aki pusztán nosztalgiából örül a széria visszatérésének, az valószínűleg élvezni fogja, mert rossz filmről nem beszélhetünk, az távol áll tőle, ám sokan fogják azt mondani, hogy ennél azért többre vágytak. A káosz néha szórakoztató, Kaitlyn Santa Juana kifejezetten jó főszereplő, és a Tony Todd előtti tisztelgés is megható – de ezek nem mentik meg a filmet attól, hogy valójában ugyanazt a filmet nézzük, amit már ötször láttunk.

A főszereplő Stefani kivételével a többiek leginkább csak a következő halálos áldozatok. Ez nem meglepő, de kicsit csalódás is. A filmsorozat legjobb részei mindig is attól működtek, hogy különböző emberek néztek szembe a végzettel – és az ebből fakadó feszültség valódi karakterdinamikát szült. A mostani horror-újrák gyakran csak slasher-sémákban gondolkodnak, papírvékony figurákkal. Pedig ezek a filmek akkor a leghatásosabbak, ha legalább egy kicsit törődünk azokkal, akiket utolér a végzet.

VERDIKT

A Végső állomás: Vérvonalak pontosan azt adja, amit ígér: brutálisan szórakoztató haláljeleneteket, okosan újragondolt szituációkat és egy kis nosztalgiát a régi rajongóknak. De mindeközben hiányzik belőle a valódi érzelem, az emberi dráma, amitől ezek a filmek igazán katartikusak tudnak lenni. Működik, de nem hagy mély nyomot. Talán legközelebb.