The Housemaid – A téboly otthona – Kritika

Sydney Sweeney az elmúlt két évben megállás nélkül dolgozott, de a The Housemaid – A téboly otthona az első igazán egyenes vonalú, széles közönségnek szánt filmje a 2023-as Imádlak utálni óta. Ezúttal nem romantikus vígjátékban vagy műfaji kísérletben látjuk, hanem egy klasszikus thriller főszerepében – és a film működik. Nem kifinomult, nem mindig következetes, viszont szórakoztató, feszült és kifejezetten élvezetes, ráadásul még az eredeti műtől sem távolodik el, meglepően jól sikerült adaptálni a könyvet. Ennél is fontosabb, hogy tökéletesen illeszkedik Sweeney egyre világosabban kirajzolódó karrierstratégiájába: olyan színésznővé válni, aki szélsőséges érzelmi és fizikai helyzetekben teszi próbára magát.

Hibátlan darabról természetesen ezúttal sem beszélünk, s a film legnagyobb problémái a játékidőhöz és a tónushoz kapcsolódnak – különösen az utóbbihoz. A The Housemaid – A téboly otthona nem vígjáték, mégis érezhető benne egyfajta játékosság, amely soha nem kristályosodik ki igazán. Mintha a filmnek szüksége lett volna egy rendezőre, aki bátrabban rááll az abszurditásra és a túlzásra. Érdekesség, hogy Paul Feig rendező, aki elsősorban komédiáiról ismert, pont az ellenkező irányból közelít: talán túl sok finom humoros rezdülést csempész bele egy olyan történetbe, amely keményebb kézzel kérné a hangvételt. Az eredmény nem következetlen, inkább kissé aluldefiniált. A történet alapja viszont kifejezetten erős. Millie frissen szabadult a börtönből, feltételesen, és házvezetőnőként kap munkát egy gazdag házaspárnál. Múltjáról hallgat, de a próbaidő és a lebukás veszélye végig ott lebeg felette: ha elveszíti az állását, könnyen visszakerülhet a rács mögé. Ez a felállás azonnal megmagyarázza, miért tűr el szinte bármit. A munka nemcsak megélhetés, hanem szabadság kérdése is.

A helyzetet Nina, a ház úrnője bonyolítja, aki első pillantásra barátságos és elegáns, valójában azonban egyre nagyobb kiroqánai vannak, s nyilvánvalóbban instabil. Indulatos, kiszámíthatatlan, és kifejezetten élvezetét leli a pszichológiai kegyetlenkedésben. Utasításokat ad Millie-nek, majd letagadja, hogy valaha elhangzottak volna – újra és újra ezeket a köröket futja szegény kis főszereplőnk. Ez a minta a film középső szakaszában túlságosan is dominánssá válik.

A könyvadaptáció 132 perces játékideje leginkább itt válik problémássá. Bár egyetlen jelenet sem unalmas, az események ciklikussága a film végére olyan érzést kelt bennünk, mintha egy helyben toporognánk az események tengerében, de fontos kiemelni, hogy a könyvben még ennél is lassabb az építkezés, még több galád tettettet követnek a főszereplővel szemben. Amíg a könyvben ezek működnek, a filmvásznon kissé súlytalanokká válnak idővel, és ezzel tompítja a finálét. A film nem találja meg azt a pontot, ahol Nina őrülete vagy élvezetessé, vagy igazán félelmetessé válna. Nem nevettet, nem sokkol – inkább folyamatosan nyugtalanít.

A fordulópont azonban a finálé előtti nagyjából félóra. Ekkor a film hirtelen sebességet vált, és olyan őrült sebességre kapcsol, amely egyszerre váratlan és kifejezetten hatásos. Sydney Sweeney karaktere végre kilép az állandó óvatoskodásból, és a színésznő megmutathatja azt az ösztönös intenzitást, amely korábbi munkáiban már bizonyította erejét. Sokáig úgy tűnt, hogy közel sem ideális szerep számára a Millie szerepe, de a végjátékra mégis feltalálja magát a főhős bőrében. Sweeney a végletekig vitt figuráiban jól csinál: a túlélési ösztön, a düh, a kétségbeesés és az elszántság egyszerre tör felszínre. A mellékszereplők közül Brandon Sklenar emelkedik ki Nina férjeként. Karaktere szimpatikus, megnyerő, és érezhetően erősíti a színész romantikus főszereplői esélyeit. Jelenléte stabil pont a filmben, és ügyesen ellenpontozza a két nő közötti toxikus dinamikát.

Tematikailag a The Housemaid – A téboly otthona súlyos és kemény kérdéseket boncolgat végig. Ilyen központi téma a hatalom, a kiszolgáltatottság, a nők szerepe a párkapcsolatban és a társadalmi hierarchiák. Ezeket azonban nem elemzi mélyen, inkább eszközként használja a feszültség fokozására. Ez elsőre felszínesnek tűnhet, ugyanakkor a film végső célja nem az állásfoglalás, hanem a reakció kiváltása. A feldolgozás azt akarja, hogy a néző felszisszenjen, találgasson, előre kiabáljon a vászonnak – és ezt a célt maradéktalanul teljesíti.

VERDIKT

Összességében elmondhatjuk, hogy a The Housemaid – A téboly otthona egy hatékony, szórakoztató pszichothriller, amely nem mindig találja el a megfelelő hangnemet, és egy csöppet hosszabb a kelleténél. Ugyanakkor a finálé ereje, Sydney Sweeney pazar jelenléte legfőképpen a fináléban nyújtott alakításával és a film tudatosan manipuláló természete miatt működik. Nem kifinomult műfaji darab, hanem izgalmas, harsány élmény – és pontosan tudja, mire vállalkozik.