Azt mondják az ember gyerekkorában a legfogékonyabb az újra és ekkor képes bármit könnyedén megtanulni. A kreativitás is csúcson jár ilyenkor, bár a felnőttek ezt gyakran nem díjazzák, például ha a drágán megvásárolt játékok valami egészen furcsán átalakított formában köszönnek vissza a gyerekszobában. Ilyenkor jön az atyai füles, pedig hát lehet jobb volna mindenkinek, ha sok esetben tanulnánk inkább a gyerekektől. Paradoxonnak hangozhat, de kész szerencse is lehet, ha valaki sose nő fel.
Például majdnem biztos vagyok benne, hogy gyerkőcként mindenki elgondolkozott, amikor először döbbent rá az arányok fogalmára. Miért olyan pici minden egy kilátóból, vagy repülőből nézve, miközben ha ott állunk mellette, akkor meg hatalmas? Ha egy Matchbox kisautót odatettünk a családi verda mellé, akkor elképzelhettük, hogy milyen lenne ha egy Lamborginivel száguldoznánk hétvégente a Wartburg helyett.
Nos a Superliminal pont erre épít. Mármint nincs benne Matchbox és Wartburg sem, de az arányok furfangos változása és az optikai csalódások annál inkább. Egy first person játékkal van ugyanis dolgunk, amely kapcsán lehetetlen nem megemlíteni a Portalt mint párhuzamot. A játék hangulata, íve, stílusa ugyanis mind arra emlékeztet. A sztoriba nem szeretnék mélyebben belemenni, de nem is érdemes, hiszen egy 2-3 óra alatt végigjátszható stuffról beszélünk. Mindenesetre ugyanúgy van egy géphang, amely folyamatosan narrálja a tevékenységünket, időnként pedig egy kissé őrült professzor is bejelentkezik hangüzenetek formájában, amelyeket sztereó magnók képében találunk meg utunk során.
De mi is a feladat? Ha a fenti példa alapján nem volt teljesen világos, mondok inkább egy konkrétumot. Úgy kezdődik a játék, hogy odamegyünk egy asztalhoz amelyen sakkfigurák vannak. Ha felvesszük és megforgatjuk egy kicsit a kamerát, az asztalról a szoba távoli sarka felé és elengedjük a tárgyat, akkor hatalmas dörrenéssel egy óriási bábú ér földet a túloldalt. Mintha csak az optikai csalódás menten óriásira nőtt volna. A játék erre az alapmechanikára épít és viszi végig a 2-3 órás játékmenet során, de olyan zseniálisan, hogy nem fogjuk repetitívnek érezni (én konkrétan egy ültő helyemben lenyomtam, annyira bejött).
Amikor pedig már azt hisszük, hogy teljesen belerázódtunk és tudunk a készítők fejével gondolkodni, akkor mindig jön egy csavar, vagy váratlan fordulat. Nagyon jól eltalálták, hogyan kell folyamatosan fenntartani a játékos érdeklődését és pont csak annyi újat bedobni, amire kis gondolkodással rá lehet jönni. Igen gondolkodással, ugyanis gyakran magunkra leszünk utalva, nem fogja a kezünket senki és hosszas unalmas tutorialok sincsenek. Amikor viszont megoldunk egy-egy logikai feladványt, akkor hihetetlenül okosnak érezhetjük magunkat, ez a jutalom, ami megfizethetetlen.
Szerencsére a jó ötlet mellé pazar látvány is jár. Nincs túlgondolva a grafika, de amit kell, azt tökéletesen tudja és nagyon is illik ez a fajta minimalista ábrázolásmód a képbe. Nem különben a nyugtató dallamok, amely néha már inkább őrületbe kergető liftzene, és ami csak akkor hallgat el, ha letérünk arról a megszokott ösvényről. Már pedig arról egyre gyakrabban lefogunk, az álomkúrának indult különös kalandunk során és egyre meghökkentőbb irányokba vezet majd tovább a sors.
A játék igazából nem új, tavaly ilyenkor jelent meg az Epic Store-ban, nyáron pedig konzolokra is ellátogatott. A mostani apropó a Steam megjelenés, melynek során számos extrát is kapott a Superliminal. Van például Challenge mód, amelyben egy adott séma szerint (időre, vagy megadott számú lépésekből) kell megoldani a már ismert pályákat. Kaptunk egy fejlesztői naplót is, amelyben a készítők a háttérmunkálatokról és a felmerült nehézségekről vallanak. Nem utolsósorban pedig egy Workshop is helyet kapott a Steam változatban, amelynek segítségével a Pillow Castle csapata mindenféle kísérleti dologba avat be minket.
VERDIKT
A Superliminal az a fajta egyszerű, ámde nagyszerű kikapcsolódás, amire nem szabad sajnálni sem az időt, sem a pénzt, ha valaki nem rest törni picit a kobakját. 2-3 óra alatt akár egyhuzamban letolható és garantáltan oda is szögez a képernyő elé. A végén pedig úgy állunk fel a székünkből, hogy egyrészt bölcsebbnek érezzük magunkat, másrészt rájövünk arra, hogy mennyire fontos, hogy néha másképp szemléljük a dolgokat, mint ahogy azt a napi rutin során megszoktuk. Vagyis pár indie játékfejlesztő tanított nekünk valamit az életről. Még hogy felesleges időpazarlás a videojáték….
Szólj hozzá!