Az előítélet csúnya dolog, mégis mindannyiunkban benne van. Nyilván mindenkinek vannak saját tapasztalatai és emlékei, amely alapján megítélünk egy bizonyos dolgot, sokszor pedig mások véleményére támaszkodunk. A játéktesztek műfaja is ezen alapszik. Adott egy, vagy több személy, akinek vagy akiknek valamennyire adunk a szavára, vagy legalábbis a nagy számok törvénye alapján átlagot vonunk a sok véleményből (ezt a célt szolgálják a különféle aggregált oldalak is, mint a Metacritic, vagy az Opencritic).
A fentiek alapján elindulva, a Milestone játékai bizony nem tartoznak a legkiválóbbak közé. Nem is csapnivalóak, de bizony az évek során sok kritikát kaptak az olasz fejlesztő által megjelentetett címek. Idén magam is megtapasztaltam, mikor hosszú idő után kóstoltam bele újra a MotoGP sorozat tesztelésébe. Mint azt akkor is leírtam, az élmény nem kergetett ki a világból, de nem is tartozik a feledhetetlen emlékek közé. Ennek fényében kicsit kevésbé lelkesen vártam az újabb játékuk, a Ride 4 érkezését. Gondoltam, ha ugyanaz az engine, a készítők, valamint a műfaj is, akkor valószínűleg ugyanazon a manírok mentén olyan élményt kapok, amit a fenti testvérkében már megtapasztaltam. Egy dolog miatt azonban mégis nagyon kíváncsi voltam – több ismerősöm is elismerően nyilatkozott az előző részekről, mondván hogy ne higgyek az értékeléseknek, jó lesz ez.
Mikor megérkezett a játék, akkor el kellett ismernem, hogy az ismerősök nem füllentettek, a Ride 4 hiába motoros cím, teljesen másról szól mint a gyorsaságimotoros-világbajnokság hivatalos játéka. Egész egyszerűen más közönséghez szól, s egy sokkal kifinomultabb, letisztultabb irányba visz. Nincsenek kötelező érvényű kellékek, mint egy izzadságszagú manager mód, vagy kissé mesterkélt challenge-ek, amelyek mind a szavatosságot próbálják kitolni, de nem feltétlenül sikerrel.
Ha nagyon egyszerű példát szeretnék hozni, akkor a Ride 4-gyel gyakorlatilag az lehetett a Milestone célja, hogy a motoros Gran Turismot összehozza. S ez valamennyire sikerül is. A felütés gyanúsan hasonló: kicsiben kezdünk, olcsó gépekkel és mindenféle licenszeket kell megszerezzünk, hogy aztán egyre feljebb és feljebb lépdelve már az igazi profik között mutassuk meg a tudásunkat igazi versenyeken. Három régió jelenti az indulási alapot – Európa, Ázsia és Amerika. Mindhárom földrésznek megvannak a maga ikonikus aszfaltcsíkjai, így rengeteg ismerőssel fogunk találkozni (Brands Hatch, Suzuka, Nürburgring, Laguna Seca), de akadnak csemegék is, amelyek nem annyira gyakran vendégei a hasonló játékok pályaválasztékának (Imatra, Cadwell Park, Macau).
A következő lépcső már maga a nagyvilág, ez a rész adja a játék sava-borsát. Van itt mindenféle géposztály és megmérettetés, hosszútávú versenyek, valamint márkakupák, amatőr és fél-profi menetek. Olyan mélységet nyújt a játék karrier módjának ezen része, hogy aki komolyan gondolja, az akár hosszú hónapokra elkötelezheti magát. Mindehhez persze impozáns motorválaszték is dukál, minden jelentős márka képviselteti magát, 170 típus közül válogathatunk kedvünkre. A kalandozások végét az Endurance és Superbike ligák jelentik, ide már csak az igazi megszállottak fognak eljutni.
Ha ilyen impozáns dolgok hangzanak el, akkor mégis hol lehet ezt a receptet elrontani? Hát persze hogy a játszhatóságon. Az egyik vitás pont a nehézség maga. Durván kezd bele a játék, s noha én magam a tutorialt annyira nem hiányoltam, sokaknak bizony eszébe fog jutni, hogy miért nincs. Már az első feladatok közül is volt, amit csak sokadjára tudtam teljesíteni, nem bánik kesztyűs kézzel a játékossal a Ride 4. “Legalább van kihívás” – mondhatnánk, de sajnos ez a nehézség minden, csak nem konzisztens. Nagyon is hullámzó a megmérettetések színvonala, az egyikkel vért fogunk izzadni, a másikat meg utcahosszal nyerjük. A legrosszabb viszont, hogy mindez látszólag teljesen random módon jelentkezik és a keményebb kihívásoknál sem éreztem azt, hogy van még mit tanulnom, hanem hogy szimplán rosszul van belőve az elvárt szint.
A másik fő probléma szintén a játszhatósághoz kapcsolódik és ez a mesterséges (un)intelligencia. Az előbbi kis szójátékkal azt hiszem el is mondtam mindent. Szinte lehetetlen kiismerni az AI viselkedését. Ha óvatosak vagyunk, akkor ezerrel szállnak belénk a túlzottan magabiztos géphuszárok, ha pedig mi vagyunk merészek, akkor meg valaki úgyis pont útban lesz, vagy úgy mozdul, hogy keresztbe tegyen nekünk.
Nagy kár mindkét probléma, mert egyébként viszonylag változatos feladatokat kapunk: a versenyek mellett nemcsak az óra ellen mérkőzhetünk meg, hanem vannak kapukkal szűkített tesztek, valamint megadott időre történő, előzgetős etapok is. Természetesen van szintlépés, gyűjtögethető játékvaluta, illetve nyeremény motorok is. Persze a multiplayer sem hiányozhat, illetve az, hogy minden kis apróságot testreszabhatunk – ezek manapság már nem maradhatnak ki a műsorból, így külön nem is térnék ki rájuk, mert azt tudják, amit már máshol is megszokhattunk.
VERDIKT
Hiába volt a jó kezdés, a végén sajnos nagyjából ugyanoda kanyarodtunk, ahová a Milestone többi játékánál, a középszerűséghez. A Ride 4 mindenképp egy jutalomjáték a fejlesztőknek, talán a sok elvárás nélkül jobban tudtak koncentrálni a lényegre, a motorokra. Azonban sajnos nem tudtak élni a lehetőséggel, hogy a játékosokat is maguk mellé állítsák, talán túlságosan is elmerültek az apró részletekben a maguk örömére, miközben a korrekt játékélmény az otthon maradt. A játék helyenként kifejezetten nehéz, így inkább csak profiknak ajánlom. Ugyanakkor nekik is szükségük lesz egy nagy adag türelemre, mert a gépi ellenfelek sokszor meg fogják izzasztani a kontrollert markoló tenyereket és nem éppen a korrekt kihívás jegyében.
Szólj hozzá!