Minden véget ér egyszer, a Mafia trilógia is erre a sorsra jutott. Talán meglepő ezt így a sorozatot nyitó darab tesztjének mindjárt a kezdetén olvasni. Ugyanakkor aki képben van, az pontosan tudja, hogy a gyűjteményes kiadást tavasszal jelentette be a Take 2, amelyet azonnal követett is a második és harmadik rész “sebtiben” ráncfelvarrott verzióinak kiadása, a fő műsorszámra, az alapoktól újjáépített első részre pedig egészen mostanáig kellett várni.
Aki olvasta a korábbi teszteket, az tudhatja, hogy nem bántunk kesztyűs kézzel velük, noha egyáltalán nem azért lettek lehúzva, mert nem élveztük volna a velük való játékot. Alapvetően mindkét játék szörnyen bugos, méltatlanul elhanyagolt állapotban jött ki, ami bizony komoly mértékben rányomta a bélyegét a tesztekre is. További gondot jelentett, hogy amíg a Mafia II: Definitive Edition még csak-csak kapott egy kis csinosítást grafikailag (a játék többi részéhez viszont már nem nyúltak), addig a Mafia III: Definitive Edition gyakorlatilag változatlan formában jött ki és ugyan tartalmazta az összes DLC-t, ez így erős lehúzásnak tűnt. Pedig utóbbit különösen élveztem, a teszt után még visszamentem és ki is maxoltam a DLC-kkel egyetemben.
Mindezek fényében mindenki fenntartásokkal (és sűrű imádkozások közepette) várta, hogy a Mafia: Definitive Edition megjelenjen, remélve hogy mindazon plusz energiák, amik a két másik cím készítésénél hiányoztak, azok ebbe lettek belefektetve. Nyáron aztán jött egy kis ijesztés (egy hónappal eltolták a megjelenést), de szerencsére itt vagyunk, holnap megjelenik a játék, nálam pedig már le is gördült a stáblista. Adódik a kérdés: örülünk? Nos, úgy fogalmaznék, hogy mosolygunk, de nem a teli szájjal, harminckét fogat villantós módon.
Hogy mindjárt az elején tisztázzuk: nem, ezúttal nincs semmi olyan komoly horderejű hiba, amely az élményt negatívan befolyásolta volna (kisebbek akadnak, de elenyészőek – később sort kerítünk ezek kitárgyalására). Grafikailag nyugodtan mondhatjuk, hogy a legszebb Mafia játékkal van dolgunk, a másodikat legalábbis simán lelépi, a harmadikkal pedig minimum pariban van, de attól ezért szebb. Látom kicsit csalódottak az arckifejezések, így ezért ezt fejtsük kis kicsit bővebben.
A játékot valóban az alapoktól újraépítették, hiszen az eredeti változat assetjei olyan régiek, hogy abból semmit nem lehetett felhasználni. Az átvezetőket is újravették és egyúttal (mivel a sztorihoz is hozzá lett nyúlva) a szinkronokat is cserélték. Mindez nagyon jót tett a hangulatnak: a missionök közti filmecskék igencsak ütősek lettek – látványosak a képsorok. Az új színészek is remekül végzik a dolgukat, jól is illeszkednek a hangok a szerepekhez és (hülyén hangzik egy régmúltban játszódó történetnél, de) sikerült egy kicsit modernizálni is a szövegeiket. Ég és föld a különbség a régihez mérten, tényleg nagyon jól sikerült minden. Kivéve, hogy pár jelenetben azért tetten érhető néhány gyengébben kivitelezett karaktermodell. Nem kifejezetten zavaró a dolog, de olybá tűnik, mintha egyes jeleneteket sebtiben kellett volna befejezni és nem kapták meg azt a finomhangolást, amit a többi igen (persze mindez csupán feltételezés részemről).
Magának a játéknak a grafikája is igencsak szép, nagyon jól sikerült felújítani Lost Heavent. A városban járva-kelve átjön a harmincas évek hangulata, nem lógnak ki sem a díszletek, sem a szereplők, ami véleményem szerint a Mafia III-ban erősen jelen volt (sokszor tűnt úgy, hogy mintha sokkal modernebb időkben járnánk). Ami viszont negatívum, hogy az NPC-k eléggé kidolgozatlanok, gyakran egy kaptafára készültek, kicsit olyan, mintha valami korai verzióból, vagy más játékból maradtak volna vissza. A környezet pedig hiába fest pöpecül, ha bizonyos dolgokat közelről megvizsgálva bizony csúnya, pixeles textúrákkal találkozhatunk. Persze nem teljesen fair ezt egy ilyen nagy területen játszódó játéknak felróni, de azért manapság bőven láttunk már több pozitív példát is. Meggyőződésem hogy egyes objekteket (pl. ajtók, ládák, hordók) egy az egyben emeltek át valamelyik másik verzióból. Az pedig hogy a környezetben pár dolog hirtelen popol be a képre (fű, vagy autók a távolban), az már előző játékokban is úgymond típushiba volt.
Szánt szándékkal nem használtam az imént az open-world kifejezést, ugyanis a Mafia: Definitive Edition nem az. Ahogy az előd, ez is egy teljesen lineáris játék, ebben is hűek maradtak az eredetihez. Azt ugyan már említettem, hogy a sztorihoz hozzá lett nyúlva, azonban inkább kozmetikai jellegű dolgokra kell gondolni, a főbb cselekmény maradt ugyanaz, ahogy például a 19 küldetés sem változott (még a címük is azonos). Kisebb módosítások itt is történtek, például feleslegesen nem erőltettek a készítők régen divatjamúlt megoldásokat (az egyik jelenetben például a régiben ládákat kellett hosszasan pakolásznunk, ez teljesen kimaradt az újból) és ez előnyére vált a felújításnak.
Szerencsére azokat a nyilvánvalóan gyenge játékmechanikai megoldásokat sem erőltették, amelyek a két folytatás kevésbé kedvelt részei voltak. Nem kell tankolnunk az autónkat, vagy városrészeket felfedezni bizonyos pontok megkeresésével (a Mafia III lehallgató készülékeire gondolok). Ugyanakkor gyűjthető dolgok most is vannak, csak Playboy és egyéb magazinok helyett képregényeket és gyufásdobozokat fogunk majd keresgélni.
A gond viszont az, hogy olyannyira csak a sztorira kell fókuszálnunk, hogy a város felfedezése okafogyottá válik. Ugyanúgy ahogy a második részben: hiába van felépítve egy gyönyörű város, ha valahová nem kell elmennünk, akkor nem is annyira érdemes külön energiát rááldozni. Sajnos az üzletekbe, vagy egyéb helyekre nem mehetünk be, csakis ha valami dolgunk van ott. Olyannyira így van ez, hogy az eredetihez hasonlóan külön bekerült Free Roam mód is sajnos hamar érdektelenné válik. Az első fejezetet letudva nyílik meg ez az opció, hogy szabadon, a küldetések terhe nélkül furikázhassunk (és rosszalkodhassunk) Lost Heavenben – ilyenkor a gyűjtögethető cuccokra is rárepülhetünk.
A vezetés élménye jó, hasonló mint az előző részekben. Legfeljebb az autók kicsit lassabbak – legalábbis eleinte. Sajnos az az idegesítő dolog továbbra is megvan, hogy bármilyen kereszteződésbe érünk be, az előttünk lévő tutira akkor fog abba az irányba kanyarodni, amikor mi eldöntöttük, hogy arról kerüljük. A gyalogos küldetésekről viszont egyértelműen inkább negatívan tudok nyilatkozni. Az egyik legidegesítőbb dolog (a rémesen buta AI) ugyan nincsen és ezúttal nem tudunk füttyögni sem az ellenfeleknek, akik szépen sorban odajárultak hozzánk meghalni. Azonban a sokat promózott, felújított fegyveres harc így sem lett élvezetesebb. Őszinte leszek én hamar visszakapcsoltam inkább az auto célzást, mert nem volt számomra meggyőző. Sajnos a főhős mozgása is kicsit berozsdásodott, néha indokolatlanul lassú és merev (például lépcsőzésnél), máskor meg darabos, nyoma sincs Lincoln lendületességének.
Tommy Angelo egyébként talán a legszimpatikusabb és leghitelesebb a három főszereplő közül és a története is végig leköti a figyelmet. A taxis fiatalember akaratán kívül keveredik maffiózók társaságába, amikor egy este fegyverrel arra kényszeríti két sötét alak, hogy fuvarozza el őket. Aztán a végén váratlanul nem egy fejlövést, hanem pénzjutalmat kap. Emberünk még ekkor is ellenáll a könnyű pénz ígéretének, de egy rivális banda viszont nem nézi jó szemmel a korábbi sikeres akcióját és mivel összetörik a kocsiját, kénytelen a korábbi bűnös kapcsolatait felmelegíteni. Innentől viszont nincs megállás, elkötelezetté válik a Salieri család irányába. A sztorinak egyedül azt lehet itt is felróni (csakúgy mint a Mafia II-nél), hogy nagyon a főszereplőre és társaira fókuszál. Tommy családi élete ugyan központi szerephez jut a sztoriban, ám ennek ellenére alig látunk valamit belőle, még ha ez több is, mint amennyit az eredeti mutatott.
A zenék ezúttal is korhűek és eredeti előadók licenszelt számait hallgathatjuk. Duke Ellington, Cab Calloway, Django Reinhardt, Lionel Hampton neveinek hallatán alighanem a jazz kedvelői csettintenek elégedetten. Sajnos részemről a műfaj kevéssé kedvelt (bármennyire is divat szeretni bizonyos körökben), úgyhogy részemről ez inkább visszalépés volt és a másik két rész zenei aláfestésével jobban tudtam azonosulni.
VERDIKT
Fellélegezhetünk: a Mafia: Definitive Edition semmiképp sem lett fércmű, vagy bughalmaz, méltó felújítása az eredetinek. Ugyanakkor elmondhatjuk azt is, semmi több annál, talán egy kicsit bátrabban is hozzányúlhattak volna a készítők az alapanyaghoz – habár ha azokkal az eszközökkel teszik, amelyekkel a folytatásokat rontották el, akkor jobb hogy mégsem tették. Így viszont kicsit felemás az élmény, a játék ugyanis élvezetes ameddig tart (jó tíz órára saccolom), de aztán kurtán furcsán véget ér és űrt hagy maga után, amelyet a Free Roam sem tud pótolni. A régi rajongóknak és kíváncsi új játékosoknak is egyaránt ajánlani tudom hogy vágjanak bele, hiszen a hangulat kiváló és a sztori magával ragad, csak legyen tervünk a játék utánra is, ha még maradnánk egy kicsit ebben a világban, mert ennek megoldását máshol kell majd keresnünk.
Szólj hozzá!