Igazi öregember dumával kezdek: bizony volt idő, amikor a kalandjátékok szuper népszerűségnek örvendtek (a nyolcvanas-kilencvenes évek). Gyakorlatilag AAA címként boldog-boldogtalan játszotta ezeket stuffokat, s hazai magazinok is képesek voltak 11 oldalas végigjátszásokat leközölni, amely hihetetlen mértékben megnövelte az adott hónapban az eladásaikat. Akkoriban ez volt az egyik legközelebbi élmény videojáték fronton, hogy filmszerű élményeket varázsoljunk a számítógépek képernyőjére.
A műfaj koronázatlan és koronázott királya természetesen a LucasArts volt, akik olyan klasszikusokat szállítottak szépen sorban, mint a Monkey Island, a Day of the Tentacle, vagy a Sam and Max (de még sorolhatnánk). Ezek a játékok olyan magasra tették a lécet, hogy már akkoriban is nehéz volt a szintjükre felérni. A műfaj hanyatlásával viszont egyre-másra inkább csak mindenféle fércművek érkeztek (tisztelet a kivételnek). Mostanság ismét reneszánszát élik a kalandjátékok és szerencsére kapunk igazán tetszetős darabokat is.
Amíg azonban a közelmúltban tesztelt Jenny LeClue – Detectivu inkább csak lightosan használta fel a point-and-click stílust, addig a Gibbous: A Cthulhu Adventure tényleg komolyan tiszteleg és alkalmazza a műfaj sajátosságait – mondhatni igazi tiszteletadás a régi nagyok előtt. Ez nemcsak azon érhető tetten, hogy minduntalan easter eggekbe botlunk régi kedvenceinkből (ami lehet egy-egy idézet, tárgy, név, esetleg Tim Schafer maga), de rengeteg szöveget kapunk, valamint hihetetlenül sok interakciót. Egyszóval aki vérbeli kalandjátékos, az nem fog unatkozni.
Szerencsére a hangulat is nagyon a helyén van, jól eltalált karakterekkel, kiváló hangokkal (egy narratív játéknál igen lelombozó, ha ezt nem sikerül jól hozni) és sok-sok humorral. A Gibbous két irányítható főszereplővel is megajándékoz minket. Egyik Don R. Ketype (hagyok időt, hogy leessen….) aki magánnyomozóként már nem is lehetne klisésebb. Persze mindezt jó értelemben kell érteni: drapp ballonkabát, barna kalap, háromnapos borosta és reszelősen mély hang. Aktuális küldetése a Necronomicon felkutatása, amit kis híján meg is találna, ha egy őrült szekta el nem rabolná az utolsó pillanatban. Helyette Buzz Kerwan, egy hétköznapi uncsi könyvtáros lel rá a könyvre és addig bénázik, hogy véletlenül egy felelőtlenül felolvasott varázsigével beszélő társat varázsol a macskájából. Azt a kaland végéig sem tudjuk majd eldönteni, hogy a “balesetet” melyikük bánja majd jobban, mindenesetre a dolog számtalan poén forrása lesz, valamint biztosítja, hogy ne unatkozzunk akkor sem, ha nincs nagyon mit nézelődni (de lesz).
A játék hét hosszabb-rövidebb fejezetre oszlik, ami alatt felváltva irányíthatjuk majd mindkét karaktert, sőt, mivel természetesen a szálak összeérnek, többször egyszerre is szerepelnek majd. Az előrehaladáshoz segítséget Donnak a naplója, Buzznak pedig a cicájának, Kitteh társasága jelenti. A fejtörők nehézsége nem igazán nehéz, nem kell keresztül-kasul bejárnunk a helyszíneket, hogy a megfelelő tárgyakat megtaláljuk és viszonylag logikusan ki lehet következtetni, hogy mit hol és mikor érdemes használni. A mai divatnak megfelelően az interakciókhoz is kapunk segítséget, egy gombnyomásra megkaphatjuk az adott képernyőn fellelhető hotspotok helyét, így nem kell a klasszikus “pixelvadászatnak” csúfolt módszerrel végigpásztáznunk a képernyőt. Ami bizony már csak azért is jó, mert néhol igen sötétre sikerült megrajzolni néhány hátteret és igen nehéz kivenni, hogy mit is látunk.
Itt kell megemlíteni (habár már illett volna korábban is), hogy a Gibbous nem új játék, PC-re már tavaly nyáron megjelent. A teszt aktualitását a Nintendo Switch változat megjelenése adta. Mivel egy Lite változaton futtattam a játékot, a kis képernyő is némileg akadályt képezett. Nagyon szép volt így a grafika (habár nagyobb változatban se csúnya), viszont talán így még nehezebb volt kivenni az apróbb tárgyakat. Ha tehetitek, lehet hogy jobb dokkolt változatban, TV előtt nyomulni. A kalandjátékok ideális irányítási módját, vagyis az egeret remekül sikerült helyettesíteni a kontrolleres móddal is, egyedül a tárgyak ide-oda húzgálása jelent némi kényelmetlenséget. Ez is inkább a végjátékban lesz jelentős, de ezzel kapcsolatban nem szeretnék spoilerezni, majd mindenki rájön miért, amikor eljut odáig.
A Gibbous egyik legnagyobb hibája, hogy kicsit identitásválságban szenved. Amíg az elején hihetetlenül jól áll neki, hogy a könnyed és poénos, LucasArts féle kalandjáték műfajt és a komolyabb háttérsztorit (A Cthulhu Adventure) keveri, addig a végére talán kicsit elfárad az egész és felborul az egyensúly. Talán túlságosan is nagy hangsúly kerül az utóbbira és akik annyira nem ismerik az H. P. Lovecraft-féle mítoszt, azok nem fogják tudni hová tenni a történéseket, hovatovább érteni sem nagyon fogják. Sőt, a végjátéknál azt éreztem, hogy pár puzzle igenis azért került csak be, hogy az időt húzzák vele a készítők. Holott mindez addig egyáltalán fel sem ötlött, sőt a játék hosszával (kb. 8-10 óra) sem volt semmi bajom.
Az imént említettek talán valamelyest megbocsáthatóak, hogy ha megemlítem, hogy a játék oroszlánrészét tulajdonképp három fiatal kalapálta össze (persze hathatós külső segítséggel). A román Stuck In Attic tagjainak sorában ráadásul erdélyi magyarok is helyet foglalnak, így mindenképpen unikum, hogy a választható nyelvek között a magyar is szerepel. Sajnos a felirat minősége már nem ennyire szívderítő, sok helyen szerepelnek félrefordítások, szimpla elütések, vagy helyesírási hibák is. Nincs belőlük olyan sok, hogy az az élvezet rovására menne, de ahhoz azonban elég, hogy kicsit néha kizökkentsen a mű élvezetéből.
VERDIKT
A Gibbous: A Cthulhu Adventure méltóképp tiszteleg a műfaj nagyjai előtt és igazán becsületes módon varázsolja vissza a kalandjátékok aranykorának hangulatát. A kézzel rajzolt grafika tökéletesen alapozza meg a hangulatot, amelyet a jól kidolgozott karakterek és az őket megtámogató kiváló szinkronszínészek csak tovább emelnek. A véghajrá előtt azonban valami szépen lassan eltörik, s a történet inkább egy sötétebb irányba hajlik el, amelyet viszont csak a Cthulhu hívők fognak tudni igazán értékelni. Ezzel együtt is maximálisan ajánlott a játék, főleg a kalandjátékok vérbeli megszállottjainak – ritkán jut ilyen finom falat az asztalra mostanában.
Szólj hozzá!