Az ember azt gondolná, hogy a játéktesztelés csupa móka és kacagás. Nem akarom előadni a mártírt, az esetek többségében az is, ezért is szeretjük csinálni. De megvannak az árnyoldalak is. Klasszikus, hogy ha olyat címet kell vinned, ami nem szimpatikus, mégis objektívnak illik maradnod az értékelésnél. Továbbá, így is úgy is végig kell vinni, ha piros hó esik akkor is, hogy legyen róla tapasztalat ami alapján lehet írni egy korrekt véleményt.
A legrosszabb viszont az, amikor bejön egy olyan körülmény, amire nem számol az ember és amivel sokat kezdeni sem tud. A Dirt 5-nél az a faktor érvényesült. Mikor megkaptuk a játék review code-ját még megjelenés előtt (melyért ezúton is köszönet a Magnew Kft-nek), bizony kiderült hogy a Codemasters új üdvöskéje gyalázatos állapotban van. Konkrétan szaggattak a pályákat felvezető videók, játék közben rendszeres és nagyon gyakori volt a screen tearing és akárhogy állítgattam, a frame-rate is gyakorta igencsak távol volt az ideálistól – jobbára csak akkor futott rendesen, ha egyedül maradtunk a képernyőn.
Akadt azonban még egy nagy gond, mégpedig hogy az Xbox One változatban nem volt hang, legalábbis a verdák brummogásán kívül nem sok. Nem mentek a zenék, a menühangok, a kommentár – kicsit olyan élmény volt, mint azok a jól ismert zenei videók, amelyekből “jótét lelkek” kiveszik a dallamokat és mindenféle odaillő zajokkal helyettesítik és ez által új értelmet adnak nekik (mint például ez és ez – egyenként zseniálisak).
A helyzet viszont nem volt vicces, de nem izgultam. Közeledett az embargo lejártának napja (amikor már lehet írni az élményekről és megjelenhetnek a cikkek) és szinte biztos voltam benne, hogy érkezik egy patch. Aznap meg is érkezett, de sajnos a várt javulást nem hozta magával. Ekkor kezdtem aggódni. Semmiképp sem akartam egy összecsapott kritikát kirakni és lehúzni a játékot, úgy tűnt tisztán technikai problémáról van szó. Amit az aznap megjelent reviewk többsége meg is erősített, nagyon jó pontokat kapott a játék.
Hiába böngésztem azonban az internetet Xbox One kritikák után, hogy másnak is van-e ilyen gondja, nem találtam semmit első körben. Addigra persze már túl voltam három reinstallon és belső tárhelytől kezdve külső SSD-ig mindenhová telepítve lett a Dirt 5 – egy dolog nem változott: az eredmény. Végső elkeseredésben kipróbáltuk egy másik Xbox One X-en és láss csodát, ott tökéletesen működött minden. Ez a felállás ha lehet még furcsábbá tette az esetet, s mivel nem volt opció, hogy a kolléga tesztelje (neki más dolga volt) ezért maradt az, hogy ki kell deríteni a hiba okát.
Itt jön be a képbe a népmesei fordulat, meg hogy lám milyen csodákra képes az internet. Annyira felpörgött mostanára a közösségi élet, hogy egy fórumon összefutottam a játékért felelős technikai vezetővel, David Springate-tel. Ott már javában téma volt az általam is tapasztalt hiba. Szerencsére kiderült, hogy van tüneti kezelés a dologra (az Xbox hangrendszerét operációs rendszer szinten a beállítások közt át kellett rakni “bitstream outputra”) és már ment is minden mint a karikacsapás. Arra vonatkozólag is ígéretet kaptam, hogy a következő, még megjelenés előtti utolsó update-ben kijavítják kódból is a hibát, valamint hogy az összes technikai hiányosság (screen tearing, belassulások) is megoldódnak.
A szokásos bevezetőt azért cseréltem le egy ilyen hosszúra és nem megszokottra, hogy látni lehessen, néha milyen nagy szakadék van a boltokba kerülő verzió és aközt, amely azt megelőzi. Így legalább láthatjátok picit belülről, mennyire nem triviálisan egyszerű egy játék kiadása, pláne ha az ennyi különböző platformon történik egyszerre (új generációs gépekre is érkezik a Dirt 5 ugyebár). Térjünk is rá, hogy miként sikerült a játék, immár egy olyan szemszögből nézve, ahogy Ti is megtapasztalhatjátok.
A Dirt 5 annak ellenére, hogy egy sorozat része, merőben más, mint a legutóbbi részek. A széria már eleve kapott egy gellert Colin McRae halálával, de eddig sem állt távol tőle, hogy egy-egy rész kicsit más formát hozzon, mint ahogy azt a játékosok korábban megszokták (itt a harmadik részre és a Showdownra kell elsősorban gondolni). A mostani felvonás hanyagolja a komoly rally szimulátor imidzst és talán minden eddiginél arcade-osabb irányba indult el. Mindehhez pedig egy új fejlesztőcsapat adta meg az alaphangot, akiket korábban Evolution Studiosként ismertünk, de most már a Sony kötelékéből kiválva Codemasters Cheshire-ként olvadtak bele a fejlesztő/kiadó cég soraiba.
A fejlesztők és a játék le sem tagadhatja a Motorstorm és Driveclub gyökereket. A színpompás grafikát és effekteket talán az utóbbiból, az offroad imádatot és pár konkrétan is ismerős pályarészletet, illetve tervezési stílust meg az előbbiből örökölte a Dirt 5. A mix maximálisan fogyaszthatóan sikerült, ha csak a játék hangulatát nézzük, akkor egy szavunk sem lehet. Látványos helyszínek váltják egymást, szinte mindegyik dinamikus időjárás és/vagy napszakokat használva. Nem ritka, hogy elkezdünk egy versenyt fényes nappal, de mire átszakítjuk a célszalagot, már sötét este van és mondjuk mellé szakad a hó is.
Ennek megfelelően a versenyek is teljes arcade hangulatban zajlanak, de olyannyira, hogy a nézőszöget teljesen magamtól állítottam külsőre, pedig sohasem szoktam (szinte minden autós játékot motorháztető nézetből játszom). A futamok nagy részében egyszerre startol a mezőny, aminek igen hamar tülekedés lesz a vége, aggódnunk azonban nem kell a sérülések miatt, ugyanis pár kozmetikai plezúron kívül nem lesz baja a kaszninak és másnak sem – szervizelni sem kell.
Versenyfajtából több is van, de alapvetően inkább csak a választható autókban különbözik, illetve abban, hogy néha körversenyeket, néha pedig klasszikus A-ból B-be típusú etapokat tolhatunk. Időnként viszont jön egy-egy Gymkhana megmérettetés, ahol inkább az ügyességünk és a bemutatott trükkök számítanak, a Trial típusú pályákon pedig az óra ellen fogunk menni, hogy a trükkösebbnél-trükkösebb terepeken egyáltalán megtaláljuk (és teljesítsük) a kijelölt szakaszt.
Összességében rengeteg verseny van, ránk van bízva, hogy miként teljesítjük őket, de ha esetleg túl sokat kihagyunk, akkor előbb-utóbb csúnya lelakatolt pályákkal nézhetünk szembe. Van egy sztori, ami az egész karrier módon átível, mégpedig a nagy erőkkel reklámozott Naughty Dog közeli hangszínészek, Troy Baker és Nolan North főszereplésével, de sajnos azt kell mondjam, hogy annyira érdektelenre és uncsira sikerültek ezek a többnyire podcastként elhangzó párbeszédek, hogy egy idő után már nagyon nem fogunk rá figyelni, nemhogy követni.
Sajnos a versenyek nem tartogatnak igazán nagy kihívást, legtöbbször könnyedén megszerezhetjük az első helyet. Az ehhez vezető leginkább célravezető taktika, ha hamar az élre állunk és akkor nem kell szerencsétlenkedni az amúgy meglehetősen furán közlekedő AI-val. Mivel a gépi ellenfelek javarészt egyben mozognak, semmi jó nem származik belőle, ha vegyülünk velük, ha pedig túlságosan lemaradunk, akkor már esetleg nem érjük utol őket. Az egyetlen vigaszunk még a különféle versenyek alatt teljesíthetők feladatok lehetnek, de ezek sokszor pont olyan feladatokat tartogatnak, amivel elengedhetetlenül keverednünk kell a mesterséges intelligenciával, amit az említett okok miatt meg jobb nem erőltetni.
A karrier módon kívül persze számos lehetőségünk van még, sima Arcade versenyek, küzdelem az óra ellen és ott van még a multiplayer szegmens, amely új lendületet adhat. A játék támogatja a 4 fős splitscreent is, ami jó móka, ha többed magunkkal akarunk csapatni egyet, valamint a Playgrounds szekció az még, ahol figyelemreméltó tartalom van. Itt ugyanis mi magunk szerkeszthetünk pályákat, oszthatjuk meg, vagy versenyezhetünk másokén (természetesen online ranking van mindegyik mellé). Valamelyest a Trackmaniára vagy a Forza Horizon 3 Hot Wheels kiegészítőjére emlékeztet a dolog, s ha már megfáradtunk a hagyományos versenyeken, akkor itt remek kikapcsolódásra lelhetünk.
No és akkor szokás szerint a végére jöjjön a feketeleves (habár eddig is elhangzott már pár negatívum). A hosszas felvezetésben említett technikai gondok a megjelenés napjára kijavultak Xbox One-on, de a problémák nem múltak el azért nyomtalanul. Időnként sajnos (ha nagyon ritkán is), de még megkeseríti a játékos életét a screen tearing és a frame rate is hajlamos beesni, egy-egy nehezebb pillanatban, akár a maximális látványt, akár a performance-t favorizáló grafikai beállításokat választjuk. Nem tudom ezek a gondok a nextgen verziókat mennyire érintik, ugyanis nem volt lehetőségünk azokat kipróbálni.
Viszont amivel a PS5 és Xbox Series konzolok is biztosan szenvednek a Dirt 5 kapcsán (legalábbis a különféle YouTube-on látható hivatalos gameplayek alapján), az sajnos az a tény, hogy gyakran a semmiből tűnnek elő bizonyos dolgok. Lehet ez pár egyszerű objekt, nézők, vagy textúrák is. Amíg apróságokról van szó, addig nem nagy kaland, mert csak a magamfajta szőrös szívűek morfondíroznak rajta. Amikor viszont az egész pályán látható bevilágítás frissül a szemünk láttára, vagy a következő kanyarban látható szikla textúrája cserélődik le hirtelen ahogy közelebb érünk, netán egy éjszakai versenyen előttünk gyulladnak fel a lámpák (mögöttünk meg sorban alszanak el), azok a momentumok igen sokat kivesznek az élvezeti faktorból.
VERDIKT
Fáj a szívem a Dirt 5 miatt. Részemről nem volt gond, hogy a játék nem feltétlenül illeszkedik a sorozat utóbb megszokott vonalába, nagyon vártam egy jó kis önfeledt arcade őrületet. A készítők korábbi munkái közül nálam kettő is system sellerként funkcionált (Motorstorm – PS3, Driveclub – PS4), szóval még elfogult is vagyok az irányukba. Azonban a mostani munkájuktól pont azt nem kaptam meg, ami a legfontosabb: az önfeledt száguldást. Az élményt ugyanis apróbb bosszantó hibák zavarják meg és habár nem olyan dolgokról van szó, amelyek megölik a bulit, arra pont “jók”, hogy elromoljon a szánk íze. Talán további patchekkel tovább javul majd, talán a következő generációs konzolokon kisimulnak a ráncok, de itt most erre a produkcióra nem tudok sajnos jó szívvel egy kiváló, vagy egy remek osztályzatot nyomni.
Szólj hozzá!