A horror egy igen nehéz műfaj bármilyen formában is akarják azt számunkra eladni. Annyira sok helyen lehet tetten érni az adott alkotót, hogy az amit el próbál velünk hitetni az a legkevésbé sem valós. Ez sajnos szinte minden médiumra igaz. Az immerzió azonban talán a könyvek mellett a videójátékok világában a legtökéletesebb. Gondolok itt arra, hogy ugye a könyvnél mindenki a vérmérséklete és a képzelőereje fényében tud megrémülni. A filmek esetében már egyoldalúbb a dolog. Ha nem passzol valamelyik elem, hamar kilóg a lóláb és ugrik az élmény. Jelen technológiában azonban a horror szenvedő alanyával fogunk tudni legkönnyebben azonosulni egy jól megkoreografált játékban. Persze itt is ugrik az élmény, ha nincs minden a helyén. Azonban ha stimmelnek a dolgok, elég egy sötét szoba és egy fülhallgató a garantált szapora szívdobogáshoz.
Ennek az élménynek egy jeles és kultikus képviselője volt a 2010-es Amnesia: The Dark Descent. A tradicionális “csinálj a gatyádba” érzést egy különös csavarral toldották meg és ez nem volt más mint főhősünk teljes védtelensége. Ez a manapság már elterjedt formula bizony sokkal emberközelebbivé tette az élményt. Ugye gondoljatok csak bele, hogy hányan tudnátok különböző fegyverekhez jutni, ha szükség lenne rá. És ebből hányan lennének azok, akik mernék vagy egyáltalán tudnák ezeket használni? Valószínűleg nem sokan. Erre a valós kiszolgáltatottságot teremtő élményre ment rá nagyon keményen a Frictional Games csapata. És szerencséjükre be is jött a recept. A játék a mai napig szinte kultstátuszban tetszeleg. Még egy kevésbé erős folytatást is összehozott hozzá a The Chinese Room gárdája. A rajongók persze nem elégedtek meg ennyivel és az igényekre hallgatva a Frictional összedobta az Amnesia: Rebirth-öt. Lessük is meg mit sikerült alkotniuk.
Kezdjük is először a történettel, melynek megértéséhez nem kell ismernünk a korábbi epizódokat, az teljesen önállóan is megállja a helyét. Azonban emellett rengeteg kikacsintást kapunk, melyet a veterán Amnesia játékosok viszont rendkívül élvezni fognak. Főhősnőnk Anastasie “Tasi” Trianon egy francia archeológus, férjével és felderítőexpedíciójuk tagjaival 1937-ben Afrikában folytatnak kutatást. Egy napon valahol az Algír sivatag felett repülnek, amikor is rejtélyes villámcsapások és valamiféle dimenziószakadás hatására lezuhannak. Amikor azonban a zuhanást túlélve magunkhoz térünk, arra kell eszmélnünk, hogy szeretett férjünk és a társaink is eltűntek. Ami még különösebb, hogy holttesteket nem találunk, így egyértelmű, hogy hátrahagytak, de ahogy a játék igen beszédes címe azt sejtetni engedi, halvány lila gőzünk sincs miért tették és merre lehetnek. Ezen felbuzdulva a nyakunkba is vesszük a forróságot és útra kelünk, hogy kiderítsük mi is történt velünk és a csapatunkkal.
Természetesen ahogy az eddigi részekben, úgy itt sem fog sokáig tartani a vakító fényáradat. Hamar eljutunk az első földalatti barlang szekcióhoz és innentől többnyire a sötétség fog dominálni. Az alap játékmechanikai elemek mint a sötétség és annak elménkre gyakorolt hatása továbbra is kulcsszerepet fog betölteni. Emellett visszatér a gyufa és az olajlámpás használata is. Ezeknek felkutatása és beosztása is az alapműveletek közé fognak tartozni. Annak ugyanis aki nem ismerné, a játék egyik “mozgatórugója”, hogy minél több időt töltünk a sötétben, annál inkább elkezdünk “megőrülni”. Ebben a státuszban különböző hallucinációk, képek és hangok formájában kezdenek majd gyötörni bennünket. Különböző kaparászásokon és felvillanó képeken át egészen a távolban átszaladó alakokig, elég sok minden benne lesz ebben az állapotban.
A fent leírt kis finomságot azonban nagyon jól meg fogja alapozni a készítők által a játékban megteremtett atmoszféra, mely meg kell hogy mondjam zseniálisra sikeredett. Bevallom régen féltem játéktól ennyire. Néhány nap kellett a végigjátszásához, tekintve, hogy nem akartam az élményt napfénnyel rombolni, azt meg végképp nem szerettem volna, hogy a gyermekeim a legkevesebbet is lássák a képernyőn történtekből. A második napon viszont azt vettem észre, hogy bár várom a lehetőséget, hogy a család lefektetése és nyugalomba helyezése után leülhessek az Amnesia: Rebirth elé, azonban erősen nyomasztott is a tény, hogy vajon milyen szörnyű és erős magány lesz rajtam úrrá a sötétben. Kevés játék van ami ilyen fokú beleéléssel társul, de a megélt fantasztikum ellenére, az élmény nagyon valódi és igazán torokszorító. Arról ne is beszéljünk milyen fordulatok születnek a cselekmény elbeszélése során és az mennyivel teszi majd számunkra szimpatikusabbá vagy éppen ellenségesebbé a főhőst.
Ejtsünk néhány szót a technikai oldalról is, a játék nem csúnya, nem is éppen túl szép, de határozottan jó ránézni, amikor látunk is valamit a képernyőn. Egy duci PlayStation 4-en követtem el a tesztet és a mások által leírt random 10 fps közeli élmények nálam elmaradtak, persze komolyabb csörténél akadtak bezuhanó értékek, de semmi extra. Viszont az audió élmény zseniális volt mind a TV-m hangszóróin, mind fejhallgatón keresztül. Egyszerűen a készítők a csenddel és különböző hangeffektekkel olyan zseniális miliőt alkottak, hogy az szinte párját ritkítja. Van valami hátborzongató a sivatagban és a különböző sötét folyosókon honoló csendben és az apró neszekben, melyek egy idő után a fejünkbe és még mélyebbre rágják magukat.
Az irányítás a klasszikus, számomra amúgy elég taszító, hogy az ajtókat régi drag and drop módszerrel kell nyitni, de ízlések és pofonok. Ami azonban negatív volt az Tasi alkalmi viszonya a tereptárgyakkal. Gyakran futottam bele falba és egyéb eszközökben való elakadásba, de előfordult falakon és szinteken való áttekintés és egy alkalommal sikerült is úgy beakadnom, hogy vissza kellett töltenem az állást. Nem biztos, hogy más, aki kevésbé szeret felfedezni és körbenézni ezekkel fog találkozni, de úgy gondolom jobb ezekkel tisztában lenni.
A játékban a fent soroltak mellett egy csomó ötletes apróság van, amik igazán hozzáadnak az élményhez, példának okáért ha egy magas helyen kiállunk az alattunk tátongó szakadék szélére, bizony főhősnőnk szédelegni kezd és látása is eltorzul. Nem tudom ez kire milyen hatással van, de mint erős tériszonyosnak ez maximálisan hozzátesz az élményhez. Valamint főhősnőnk kiválóan rajzol és ezen rajzok fogják színesíteni az amúgy elég rövidke betöltéseket néhány, a képhez passzoló dialógussal. Az ilyen “élő” töltőképernyők igen tetszetősek és könnyen keltik azt az illúziót, mintha nem is töltene a játék. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a különböző visszaemlékezések is ebben a formában fognak lejátszódni, átvezetők híján. És meg kell mondjam, jóval kellemesebb lesz ezeket megnézni, mint valamilyen csili-vili animációt plasztik karakterekkel. Erősen hozzátesz a korai 1900-as évek hangulathoz.
VERDIKT
Fontos megjegyezni, hogy alapjáraton kb. 10 óra végigmenni a történeten és ez változhat lefelé és felfelé is annak fényében, hogy mennyire fogtok bolyongani a játék adta környezetben. Három különböző befejezés is elérhető, melyeket a végső “ütközet” során tudunk befolyásolni és előcsalni, különböző cselekedeteinkkel. Az Amnesia: Rebirth egy méltó folytatása a méltán neves sorozatnak. Nem lett trónfosztója az első epizódnak, de mégis hasonló szinten mozog. Komoly és felnőtt témákat boncolgat, erős morális kérdésekkel és mégis képes váratlan fordulatokat szállítani a játékosoknak a történet során többször is. A megvalósítás és a játékmechanika is rendben van, emellett pedig olyan zseniális atmoszférát teremt mint kevés más alkotás. Az Amnesia: Rebirth a közelgő Halloween egy általam nagyon is ajánlott kelléke. A legkeményebb élmény eléréséhez használjatok fejhallgatót és erősen besötétítve, egyedül toljátok ezt a játékot és garantálom, hogy szem nem marad szárazon. Az Amnesia Rebirth elérhető PlayStation 4 és PC platformokon.
Szólj hozzá!