Be kell vallanom az új Szellemirtók folytatás/soft reboot, csak akkor keltette fel az érdeklődésem, amikor kiderült, hogy Jason Reitman kapja a rendezői széket, aki amellett, hogy olyan remek filmeket rendezett, mint a Juno, a Köszönjük, hogy rágyújtott!, Egek ura, vagy a Pszichoszingli, ráadásul még az eredeti filmeket rendező Ivan Reitman fia. Ez a családi szál pedig határozottan megjelenik a filmben, és ez a legnagyobb erőssége a filmnek.
A történet egy egyedülálló anyáról (Carrie Coon- Holtodiglan, Bosszúállók: Végtelen háború, A hátrahagyottak) és az ő különc gyerekeiről szól (McKenna Grace – Én, Tonya, A szolgálólány meséje és Finn Wolfhard – Az, Stranger Things), akik totálisan le vannak égve, mikor megtudják, hogy a gyerekek nagyapja meghalt, így az örökség reményében elutaznak Oklahomába egy poros kisvárosba, ahol valami sötét dolog gyülekezik a mélyben…
Többet a cselekményről nem is érdemes írni, szépen adagolja a film az információ morzsákat, így azok is könnyen megérthetik és élvezhetik, akik nem tudják fejből kit kell hívni, ha valami furcsa van a szomszédságban. Úgy adagolja a nosztalgiát és az utalásokat, hogy közben a sztori önmagában is megáll a lábán, sikeresen építik fel az új karaktereket. Finn Wolfhard szinte már gyerekszínész veterán, aki nem hibázik, McKenna Grace pedig az alakítása alapján egy született tehetség, annyira természetes a játéka, annyira szerethetővé varázsolja ezt a 13 éves kis zsenit. Paul Rudd pedig a vidéki laza, menő fizika tanárként elemében van, ráöntötték ezt a szerepet.
A Szellemirtók – Az örökség egyik legjobb ötlete az volt, hogy áthelyezte a cselekményt Oklahomába, egy tipikus amerikai kisvárosba, ahol mintha megállt volna az idő. Már a helyszín is egy letűnt kort idéz meg, egy rozsdásodó, sivatagos, poros kisvárost, ahol nem történik semmi igazán. Nagyon erős kontraszt ez az összes korábbi film New Yorkba ágyazottságával. Ott a város, ami sosem alszik, míg ezzel szemben itt van egy város, ami ébren is alszik. Ami szintén nagyon meta és egészen jó ötlet, hogy az első film eseményei a fiatalabb generáció számára ugyanolyan elfelejtett dolgok, mint a mi világunkban az a mozi.
Az egész filmen érződik az óriási tisztelet az eredeti film, az eredeti alkotók és különösen a hét éve elhunyt Harold Ramis előtt, ez a szeretet, alázat adja a szívét a lelkét az egész projektnek. Eleve Jason Reitman filmjeiben mindig erős az érzelmi szál, itt is éppen, csak apró pillanatokra megy át csöpögősbe, de még bőven a jó ízlés határain belül. A filmvégén a tiszteletadás meglepően jól működik. Ami még kiváló, az a humor, a poénok ülnek, ráadásul a szereplők egyenlően osztoznak rajtuk.
A látvány, fényképezés és a sztori azon része, ami nem az érzelmi töltetekkel foglalkozik, hanem az akció részével, mondhatni a logisztikával, az korrekt, se nem kiemelkedő, se nem borzasztó, annyira nem is ragad meg az emberben, de láthatóan nem is erre koncentrál a film. Igazából semmiben sem igazán rossz a film, mégis viszonylag kevés az a dolog, ami igazán maradandó emlékkel szolgálna. Hogy ki alakítja a főgonoszt, az például, az egyik legjobb és legemlékezetesebb poén és titkos cameo.
VERDIKT
Elég nehéz írni erről a filmről, mert egy átlag blockbusterhez képest óriási szíve van, nagyon működik benne ez a családi szál, és kivételesen a magyar alcím jobban illik a filmre, mint az eredeti, de így is hiányzik belőle valami plusz, még egy kis eredetiség, még egy kis ötletesség. Ennek ellenére ez egy végtelenül szimpatikus, kedves és vicces családi mozi, amin néhol az ember meg is hatódik, de nem több. Nyilván nem jobb, mint a régiek, de nem is vállalkozik ilyenre. Lehet már az ilyen „egyszerű” és „visszafogott” látványfilmeket is jobban kéne értékelni, mert amit célul tűzött ki a film, azt mind beváltja. Ha valaki az eredeti filmek nagy rajongója, vagy tényleg csak egy jót akar szórakozni, a Szellemirtók – Az örökség neki készült. A két stáblistás jelenetre pedig tessék maradni!
Szólj hozzá!