Superman – Kritika

Az elvárások irreálisak. James Gunn Supermanje egyszerre vállal keveset és túl sokat – és ebből született egy barátságos, szerethető, de fájóan széttartó film. Ha valaki azt gondolta, hogy az új DC Univerzum grandiózus nyitódarabja minden szempontból új szintre emeli majd a szuperhősfilmeket, az csalódni fog – de azért örömhír, hogy Superman végre tényleg Superman, nem önmarcangoló, sötét árnyéka múltjának, hanem tiszta szívű és klasszikus hős. Ettől még az új univerzum repülőrajtot nem vesz, de a kezdőlökést talán megadja.

Az író-rendező Gunn vállán elképesztő a nyomás. Nemcsak egy új Superman-filmet kell sikerre vinnie, hanem egy egész filmes univerzumot kell beindítania, amelyen több százmillió dollár és a stúdió jövője múlik. Ráadásul a Warner-vezér, David Zaslav is kiélezett helyzetbe hozta a DC-t, ahol már nem férnek bele újabb bukások és csalódások. Gunn-nak tehát minden fronton helyt kell állnia: a rajongók klasszikus, reményteli Supermanjét kell visszahoznia, közben pedig olyan világot kell teremtenie, ahol már minden hős és gonosz létezik, és azonnal, magyarázat nélkül kell beszippantani a közönséget. És örömmel jelentjük ki, ami nem sikerült a korábbi próbálkozásnál, itt most végre összejött, és kaptunk egy igazi képregényadaptációt, amiről elődje csak álmodott.

A film már az elején világossá teszi, hogy itt és most egy olyan világba csöppenünk, ahol a szuperhősök, „metahumánok” már 300 éve köztünk járnak, Superman pedig három éve aktív. Gunn tehát nem húzza azzal az időt, hogy bemutassa az újjáépített DC Univerzumnak a szuperhősöket, mert közel 20 évvel ezelőtt a Marvel már elhúzta a mézes madzagot és Zack Snyder fiaskója után nem arra van szüksége a világnak, hogy nulláról kezdjük az egészet, s hosszú perceket magyarázkodással töltsünk a film elején. Ezt vártuk, nem akartunk egy rebootot a szó szoros értelemben, pusztán egy jó filmet látni, ahol valódi szuperhősöket látunk akcióban. A főhős, Kal-El (David Corenswet) már lejátszotta a saját eredetsztoriját, mire becsatlakozunk a sztoriba. Már szerelmes Lois Lane-be (Rachel Brosnahan), már a háttérben mesterkedik Lex Luthor (Nicholas Hoult), és már javában dúl a harc a földönkívüli képességű hősök és gonoszok között. Mindezt egy, a vásznat betöltő szövegmagyarázatban tudjuk meg, majd rögtön a közepébe vágunk – mintha egy képregénysorozat aktuális számát kapnánk a kezünkbe.

Ez az alapvetően pörgős, „képregényes” tempó a rajongók számára ismerős és élvezetes lehet, de azok, akik most ugranak be először a DC-vonatra, könnyen elveszhetnek a rengeteg karakter és háttér-információ között. A film első felében Gunn nem is próbálja megmagyarázni a világot, inkább csak bedob minket a mély vízbe, és hagyja, hogy a karakterek és a cselekmény sodorjanak minket. Ez működik is, de néha túl sok információt kapunk egyszerre, és a történet néhol szétesik. A második felére azonban a film ritmusra talál, és a karakterek közötti dinamikák is jobban kibontakoznak.

Bár a direktor remekül bánik a nagy ensemble-casttal – lásd A galaxis őrzői –, a film kicsit elcsúszik a bőség zavarában. Superman mellett felbukkan Mr. Terrific, Zöld Lámpás, Sólyomlány, Metamorpho, Jimmy Olsen, és még ki tudja hányan, de az igazi drámai fókusz sajnos elveszik. Superman, Lois és Lex Luthor hármasa csak a harmadik felvonásban kerül igazán közös térbe, addig leginkább egymás mellett, nem együtt mozognak. A sok cselekményszál, a világépítés és a franchise-fundamentum lefektetése háttérbe szorítja a klasszikus karakterdinamikát.

Pedig David Corenswet a főszerepben minden várakozást felülmúl. Egyértelműen a legemberibb, legszimpatikusabb Superman, akit Christopher Reeve óta láthattunk – bájos, erős, de sosem mesterkélt. Rachel Brosnahan Lois Lane-je egyszerre okos, vagány és szerethető. És amikor végre együtt vannak a vásznon, működik közöttük a kémia – kár, hogy ez a filmidő töredékében történik. A mellékszereplők is erősek: Isabela Merced Sólyomlánya friss és izgalmas, míg Anthony Carrigan Mr. Terrificje humoros és szerethető. A film legnagyobb meglepetése azonban talán Nicholas Hoult Lex Luthorja. Ő egyszerre szórakoztatóan őrült, hátborzongatóan manipulatív, néha kicsit túl is pörög, de mindig elhiszed, hogy tényleg fenyegetést jelent Supermanre és a világra.

A film színei, képi világa olyan, mintha szombat délelőtti rajzfilmet néznénk – napfényes, pasztelles, játékos, néha már-már giccses. A Marvel Studios szaturáltabb képi világa után kétségtelen, hogy üdítő élményben lesz részünk, hogy valódi színeket látunk a filmvásznon, de ennek megvolt az ára. A CGI néhol döcög, a zenében pedig kicsit túl sokszor csendül fel John Williams klasszikus témája, de ezek igazából nem zavaróak, csak ront az összképen, de ennek ellenére is messze az egyik legjobb szuperhősfilm, amit az utóbbi időben láttunk. A film akciói is inkább látványosak, mint izgalmasak. A nagy csaták helyett inkább kisebb összecsapásokra és karakterközpontú jelenetekre fókuszál. Szemet szúrt továbbá, hogy mennyivel más kamerakezelést használtak, mint a Marvel- vagy más filmek esetében megszokhattunk: itt inkább a dinamikus, elsőre szokatlan beállításokat részesítették előnyben. Ez néha kicsit zavaró lehet, de összességében frissítő változatosságot hoz. A humor is jelen van, de nem annyira hangsúlyos, mint a Marvel-filmekben – Gunn itt inkább a szívre és az érzelmekre épít, ami üdítő változatosság.

A fő gond inkább az, hogy Gunn túl sok mindent akar egyszerre: világépítés, karakterparádé, új mitológia, nagy akciók, közben franchise-indítás. Emiatt a történet néha szétesik, a cselekmények inkább hangulatos jelenetsorok, mint egy összefüggő dráma. A végső üzenet viszont átjön: a remény, az önbizalom és a szabadság mindenkinek kijár, és ezt Corenswet Supermanje tényleg szívből át tudja adni.

VERDIKT

A Superman nem váltja meg a világot, de végre igazán pozitív, szívvel-lélekkel teli Superman-filmet kapunk, barátságos hangulattal, nagyszerű színészekkel. Ha Gunn képes lesz a következő filmekben szorosabbra húzni a történetet, és hagy több teret a karaktereknek, ebből még egy szuper DC Univerzum is lehet. De az is lehet, hogy marad egy laza, színes, szerethető, de kissé zűrzavaros kezdőlökés. Egy biztos: Superman végre újra repül – most már csak a DCU-nak is fel kell emelkednie utána.