Egyesek igyekeznek semmissé tenni az 1993-as Super Mario élőszereplős filmjét, és úgy tűnik, hogy a Nintendo is szeretne így tenni, hiszen akkora bukás volt, hogy hosszú időre lemondott még az ötletről is, hogy filmet forgasson bármelyik videójáték-sorozatáról. Csak idő kérdése volt, hogy a nagy élőszereplős adaptációk korszakában a Nintendo mikor kap kedvet, hogy a legnagyobb címükkel visszatérjen a filmszínházakba. Az Illumination animációs cég vezetője, Chris Meledandri és a sorozat alkotója, Shigeru Miyamoto együttműködésével készült a Super Mario Bros.: A film. Bár az első előzetest kisebb kritikával fogadták a rajongók, a film bemutatójához közeledve a várakozás csak nőtt és nőtt.
A legnagyobb szemöldökráncolással fogadták a Super Mario Bros.: A film bejelentését a rajongók, amikor kiderült, hogy Chris Pratt kapta Mario szerepét. A problémát az okozta, hogy a fiatal színészt előnyben részesítették a veterán szinkronszínészekkel szemben, és ezt sokan nem fogadták jól. A stúdiónál valószínűleg tudták, mire vállalkoztak, és miért éppen Pratt kapta a szinkronszerepet, mert nagyon jól állt neki a karakter a filmvásznon. Pratt kedves, bár ügyetlen, brooklyni vízvezeték-szerelőjét annyira jól adaptálja, amennyire csak elvárható volt. Charlie Day még jobban szinkronizálja a szerető, de aggódó Luigit. A két testvér azért küzd, hogy beindítsák vízvezeték-szerelő vállalkozásukat, de arra még ők sem készültek fel, hogy az egyik küldetésük szó szerint “beszippantja” őket.
Egy különösen nehéz feladat során Mariót és Luigit egy titokzatos csövön keresztül beszippantja egy portál, majd a testvérek útja kettéválik. Mario a Gombakirályságban találja magát, egy gyönyörű világban, amelyet varangyok néven ismert gombaszerű humanoidok laknak, akiket a jóindulatú Peach hercegnő irányít. A karaktert Anya Taylor-Joy szólaltatja meg. Aaron Horvath és Michael Jelenic (Teen Titans Go!) rendezői irányításával a Gombakirályság egy buja világ, amely szinte fotórealisztikus megvilágításban fürdik, és ez elképesztően jól kiemeli az élénk karakterdizájnt. Akárcsak maguk a vízvezeték-szerelők, úgy tűnik, Horvath és Jelenic is szívén viselte a feladatot, hogy megőrizzék a díszletek ikonikus jellegét miközben átültették azokat a filmvászonra.
A többi helyszín is hasonlóan jól fest, többek között a Kong Királyság vad dzsungele, Bowser lebegő kastélyának tüzes sziklavilága és a fagyos Jégkirályság. Ráadásul annak köszönhetően, hogy a helyszínek hűek maradtak a videójáték-sorozathoz, még a varázsából sem veszít. Kalandból és csapdákból bőven akad, a gazdag világokat pedig számtalan bolondos lény népesíti be. Az angol verzióban Jack Black szólaltatja meg a gonosz Bowsert, aki fogva tartja Luigit, és elhatározta, hogy célba veszi a Gombakirályságot és megkéri Peach hercegnő kezét. A magyar szinkron véleményünk szerint zseniális lett, szívesen megnéztük volna idegen nyelven is, hogy Keegan Michael hogyan szinkronizálja Varangyot, vagy Seth Rogen és Fred Armisen a Kong család fiát és apját.
A Matthew Fogle által írt forgatókönyv hihetetlenül szórakoztató lett, nyaktörő tempóban vezeti végig Mariót ezeken a világokon és karaktereken. Nem törődtek sokat a felvezetővel, gyakorlatilag rögtön a cselekmény közepében találjuk magunkat. Emiatt gyakran úgy érezhetjük, hogy őrületes tempóban történnek az események a 93 perces filmben, s kevesebb időt hagy a lélegzetvételre, hogy a karakterek szusszanjanak egyet két akció között. A furmányosabb történet helyett az akciót helyezik előtérbe, ami nem feltétlenül rossz dolog, amennyiben az akciójeleneteket ennyire jól sikerül kivitelezni. Az elmúlt néhány hónapban láttunk példát, hogy milyen klassz dolgokat lehet kihozni egy animációs rajzfilmből, mint például amikor a Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság akciójeleneteiben lecsökkentik a másodpercenkénti képkockákat. A Nintendo a játék lendületére épít, ami leginkább jellemezte a Super Mario-játéksorozatot, ahogy a főszereplő kerülgeti az akadályokat a pályán. Erre példát látunk a filmben is, amikor Peach hercegnő egy rögtönzött pályán próbálja felkészíteni Mariót a nagy kalandra, vagy Mario és Donkey Kong látványos összecsapása, és a csúcspontot jelentő kartverseny.
A Super Mario Bros.: A film legnagyobb erőssége, hogy bízik a történetben, de persze akadnak olyan pillanatok, amikor a fenomenális akciójeleneteket olcsó poénokkal szakítják meg, de még ennél is rosszabb pillanatokat szerezhetünk, amikor a régi nagy, klasszikus számokat vágják be adott jelenetek alá. A számok kiválóak, de nem éreztük úgy, hogy passzolnának a jelenetekhez, véleményünk szerint, ezek a legrosszabb pillanatai a rajzfilmnek. Miért kell még egyszer egy animációs filmben hallani a Bonnie Tyler – Holding Out for a Hero című dalát? Azt sem teljesen értjük, hogy az AC/DC-nek mi köze van Marióhoz vagy a Nintendóhoz? Ez különösen akkor tud zavaró lenni, amikor Brian Tyler által írt film zenéje már gyönyörűen beleszövi a Koji Kondo által készített eredeti játéktémákat, s ezáltal kiszakítja a nézőt a film világából. Mindezt csupán a mai, családközpontú animációs produkciók divatja miatt teszik.
VERDIKT
A felsorolt hibák ellenére ezek még nem jelentik a Super Mario Bros.: A film végét. Az animációs filmet egyértelműen olyan emberek készítették, akik szeretik és értik a videójátékok maradandó vonzerejét, és a rajongóknak is szerettek volna kedvezni a rengeteg húsvéti tojással. A film azonban nem pusztán nosztalgiázás, hanem az ikonikus vízvezeték-szerelő újjászületése a filmvásznon. A Super Mario Bros.: A film lenyűgöző látványvilágával, rendkívül szórakoztató szinkronhangjaival és kalandos szellemiségével olyan magasságokba emeli a videojáték-adaptációt, amelyekről a 80-as években az eredeti videojátékot játszó rajongók csak álmodni tudtak.
Szólj hozzá!