Stranger Things 5. évad Volume 2. – Kritika

A Stranger Things utolsó felvonása második etapjával nem éppen azt hozta, amire a legtöbben számítottak. Továbbra sem lepnek el mindent a Demogorgonok vagy Demodogok. De fel lehet-e egyáltalán érni ahhoz az eszméletlen rajongáshoz, mely egyszerre tudja felemelni és sírba vinni a szériát? Az előzetes találgatások fényében egészen vicces látni, mi lett az olyan túlelemzett jelenetekből, mint Will ordítása, a csoportos ölelés (ahol konkrétan annyian láttak annyiféle karaktert hiányozni, hogy végül színkódolt vonalakkal kötögették őket), vagy a részecskegömbről, amiről ugyan kiderült, hogy ugyan egy különleges „gömb”, de volt Elmenyúzó, Thessalhydra, Vecna szíve és miegymás. Ilyen dolgok mellett azért lássuk be, nehéz túlteljesíteni az elvárásokat. A Duffer-tesók tény, hogy biztos kézzel vezetnek a fináléba, de valahogy elmaradnak az igazán ütős jelenetek.

Miután Kali visszatért, vele egy régi-új dilemma is feléled Tizi életében: élhetnek-e valaha normális életet? Miközben próbálja erről meggyőzni önmagát, Max és Holly a kiutat kutatják Vecna elmecsapdájábol, Mike-ék pedig őrültebbnél őrültebb tervekkel állnak elő felkutatására. A három rész egyértelműen hídként funkcionál, viszont egy ponton belerokkan ebbe a feladatába.

Dramaturgiai szempontból elég csak összehasonlítani a negyedik évad ugyanezen pontjával, hiszen a Netflix akkor vezette be az etapos premierrendszert. Meglepő, hogy a szöges kukafedőkkel és zenével felfegyverzett csapat útja a Creel-házhoz mennyivel jobban fokozta a feszültséget, miközben most féregjáratba hajtanak és dimenziók összeolvadása fenyeget. Miközben az ötödik évad első etapjának is megvolt a csúcspont érzete Will képében, addig most meglepően egysíkú ilyen téren a három rész, nincs kilengő pont. Ez persze eleinte ad egy bármi megtörténhet érzetet, kvázi a vihar előtti csendet, ám a végére alaposan megfárad, a felénél pedig leeshet, hogy itt most semmi olyan nem fog történni. Pedig történhetne, mert annyi karakter gyűlik össze, hogy már önmagában abba bele kellene rokkanjon az egész úgy, ahogy illik. A sorozat varázsa még mindig abban rejlik, hogy mégsem teszi.

Dufferék az érzelmekre helyezik a hangsúlyt, s érezhetően tiszta lappal akarnak nekivágni a végső összecsapásnak, vagyis addigra ne nagyon maradjon elfojtott probléma senkiben. Ehhez három részbe sűrűl legalább egy évadnyi konfliktus, s nem segít, hogy a tálalás kissé monoton. Bár az interakciók jól megírtak, a problémák valósnak érződnek, a feloldások érzelmesek, futószalagon jönnek, s nem igazán jutnak levegőhöz. A megszokott motívumok ismétlődése végtelen, terveznek montázzsal, összeülnek, építenek valamit montázsban, összeállnak, megfejtenek valamit montázsban, majd elmagyarázzák ezt a valamit random ötletes hasonlatokkal. Csakhogy itt ugyanazt magyarázzak többször is mindegyikféleképp, s másfél óra után a sorozat egész egyszerűen szinte nem megy tovább. Ráadásul elmaradt a beígért mindent megváltoztató tényfeltárás Tótágasról is, hiszen azon kívül, hogy most konkrétan féregjárat lett és nevén nevezik, a híd formulát elég jól vizualizálták bőven korábban.

Az apró gegek és nüanszok mintha eltűnnének szintén félúton, s bár fontos dolgokról esik szó, szinte minden esetben lassan bekúszik az ember fejébe a gondolat, hogy azért haladni kéne. Némelyik párbeszéd ettől szintén erőltetettebbnek érződik a kelleténél, pedig alapjáraton a legtöbben továbbra is erősen adják át azokat. A hármas egyértelműen legerősebbje Will es Dustin egymásnak zördülése, mögötte Holly es Max kitörésével. Itt meg kell jegyezni, hogy dalok terén sem teljesít eddig a végső felvonás, Kate Bush-t nagyot szeretjük, s jól áll neki még egy szimfonikusan mélyebb verzió, de a zenék nem csak az ő esetében ismétlődnek immár (s ennél még van értelme). Max esetében az időhúzás hatványozottnak hat, mivel háromszor is megkapjuk a lassú futást, ami a legtöbbeket már az első etapban is kikészített. Ennek ellenére Hollyval való kapcsolata az évad erőssége, Sadie Sink a hátán viszi az évadot, de Nell Fisher sem marad el.

A személyes nagy kérdésekre tényleg pont kerül, Will is végre megnyílik barátai előtt, ami szerencsére önmagában egy szép jelenet lett, inkább a helye és a rajta való átlendülés teszi háttérbe a másik érzelmi pillanatokhoz képest. A negyedik rész-beli megvilágosodásához és mondjuk Robin vallomásához képest is gyengébbnek érződik, pontosabban itt is bejön a túlhúzás faktor. A többi karakter esetében előállt egy érdekes dinamika: vagy egysorosokkal segítik hozzá a kiemelt hármast valamihez, vagy egyszerűen háttérben vannak, de ott csak vannak. Erre Joyce a legdurvább példa, akinek minden tettrekészsége valahogyan átszállt Karenbe (akivel amúgy semmi gond, s valószínűleg ő lesz az évad badass arca), de azóta nemigen tudnak vele mit kezdeni. Sőt Jonathanről szinte tudomást sem vesz, pedig nagyobbik fia majdnem beleolvadt Tótágasba. Mike továbbra is szenvedi a forgatókönyvet, de vele már a harmadik évad óta nem igazán tudnak mit kezdeni, így annyira nem tűnik fel talán.

A háttérből Robin, Lucas, Erica és Murray, illetve Mr. Clarke emelkednek ki, akik abban a kis időben is, ami rendelkezésükre áll (Lucas és Robin esetében azért legalább több, de a többiek esetében tényleg szinte elhanyagolható), egyfajta vibrálást hoznak, mintha belőlük még nem ölték volna ki a Demók az érdeklődést.

A készítők Vecna múltját fontos pontként emelték ki ezzel a hármassal kapcsolatban, de ebből jóformán semmit sem kaptunk (majd elvileg most). Jamie Campbell Bower továbbra is eszméletlen orgánumával hozza a karaktert, akiben feltűnik a sebezhetőség, s igazából rá vagyunk kíváncsiak a fináléban. Aki ismeri a The First Shadow színdarab történetét, az örülhet, hogy abba az irányba tartunk, cserébe remélheti, hogy a többi része is visszaköszön majd. A fináléban, amelynek előzetesét ismét túlelemzik, így ismét olyan elvárásokkal ülnek le majd elé, amik mellett csak bukhat. Minden túlrajongás mellett viszont azért az utolsó évad egyértelműen lehetett volna bevállalósabb. A sorozat szerencséjére bőven elél abból, amit eddig felépített, noha kiveszett ezen részekből az ijesztő hangulat, a legnagyobb problémája az időhúzás. S mivel ekkora adag előkészítést kaptunk, a nyomás csak még nagyobb.

VERDIKT

A Stranger Things 5. évadának második etapja továbbra is előkészít, ami bár egyéb műveknél komoly előny lehetne, itt a több évadnyi, többnyire konzisztens karaktervezetés és cselekménybontogatás koronázásaként nem annyira áll helyt. Különösen az utolsó másfél órára. Kicsivel több, mint ennyi van hátra az egész sorozatból, a finálé fényében pedig valószínűleg sokat változik majd a második etap megítélése is.