Splinter Cell: A halál árnyai 1. évad – Kritika

Ha azt mondom lopakodós/kémkedős taktikai játék, és hozzáteszem, még relatíve földhözragadt is, akkor a legtöbb olvasó csak egy dologra gondolhat: a néhai Tom Clancy író nevével fémjelzett Splinter Cell szériára. Ez a legendás játéksorozat éppen 20 éve (hű, de elképesztően gyorsan múlnak az évek) érte el csúcspontját, amikor megjelent az egyöntetűen legkiválóbbnak tartott epizód Tom Clancy’s Splinter Cell: Chaos Theory címen. A játéksorozat főhőse, a tapasztalt kommandós-hírszerző Sam Fisher 2013-ban kapott utoljára önálló játékot, azóta csak kisebb-nagyobb cameószerepeket osztottak rá az Ubisoft Tom Clancy’s brandjének több címében is. Ezek közül a leginkább említésre méltó talán a két nyílt világú Ghost Recon játékban történő vendégszereplés, illetve a Rainbow Six: Siege, ahol Zero álnéven bújhatnak a játékosok a lassan nyugdíjaskorba érő szuperkém bőrébe. A Ubisoft részéről évek óta ígérgetnek, majd törölnek, új, vagy éppen remake-elt Splinter Cell játékot, azonban most a Netflixszel együttműködve egy nyolcrészes animációs sorozatban viszontláthatjuk kedvenc hősünket.

A Splinter Cell mozgóképes adaptációjának ötlete sem újkeletű dolog, már a Chaos Theoryben megjelent az extrák között egy rövid teaser egy mozifilm ígéretével, amelyből aztán nem lett semmi. Ez igazából nem meglepő, mert ha belegondolunk, filmes szemszögből nézve elképesztően nehéz alapanyaggal kell dolgozni. Mert miről is szólnak a Splinter Cellek? Lényegében nem másról, mint hogy valami nemzetközi konfliktus, vagy összeesküvés felgöngyölítése közben különféle titkos, beszivárgó jellegű, főként információgyűjtő bevetést kell Fishernek és támogató csapatának végrehajtania, ahol a küldetéssorozatot átfogó történet csak éppenhogy felsejlik a háttérben. Ezeket a sunyulós akciókat játékban átélni baromi izgalmas, könyvben is remekül adaptálható, ám mozgóképes műként ezt a formulát lényegében kizárólag epizódikus sorozatként lehetne jól feldolgozni, ahol egy-egy epizód egy ilyen bevetést dolgozna fel a csapat szemszögéből, hasonlóan az Egység (The Unit), a SEAL Team, vagy S.W.A.T. – Különleges egység című kommandós tematikájú sorozatokhoz. A kérdés az, hogy az előbb említett sorozatokkal ellentétben, az amúgy nagyjából egy kaptafára épülő Splinter Cell típusú akciók unalomba fulladnának-e a sorozatnézők számára, ha a játékkal önazonos adaptáció készülne. Valószínűleg igen, és ezt érezhették az alkotók is, mert a sorozathoz gyökeresen más narratívát választottak, hasonlóan a Conviction című Splinter Cell játékhoz, amely ugye Sam személyes bosszúhadjáratát választotta témának. Ám valljuk be, Hollywoodban, ha ebben a műfajban valamilyen személyesebb sztorit kell elmesélni, akkor bizony többnyire valamilyen bosszúsztorinál lyukadunk ki, és hát még egyszer ellőni ezt a patront elég gáz lett volna, és szerencsére az animáció alkotói nem futottak bele ebbe a csapdába.

Öt éve jelentették be nyilvánosan, hogy a kultstátuszba került John Wick és Senki filmek írója, Derek Kolstad animációs filmsorozatként dolgozza fel a Splinter Cell játékokat a Netflix és az Ubisoft koprodukciójában. Ez még abban az időben történt, amikor egymás után jelentették be a különböző Ubisoft játékok különféle filmes feldolgozásait, aztán ezek elkaszálásait, ám cikkünk tárgya szép csendben, de végül elkészült. Számomra a trailerek nem voltak túl biztatóak. Az animáció nem tűnt valami acélosnak, Splinter Cell hangulat sem igazán jött át, aztán amikor kiderült a sztoritrailerből, hogy Doug Shetland, a Chaos Theory nemezisének lánya, lesz az egyik negatív szereplő, én speciel, a kortárs sorozatokban is rendre csalódva már mindent elengedve, biztosra vettem, hogy arról fog majd szólni a sztori, hogy a morcos cégvezető leányzó minden vagyonát felhasználva bosszút esküszik majd apja gyilkosa, Sam Fisher ellen, akit majd megment a szigorúan polkorrekt módon kiválasztott afroamerikai girlboss Sam Fisher-utód. Nem is említve a klasszikus Rainbow Six címek realizmusával mára teljes mértékben összemérhetetlen Siege-hez készült komolytalan animációs kisfilmeket, amiben rendre feltűnt a lassan önmaga paródiájává váló Sam bácsi is. Na, mindezeket a baljós előjeleket figyelembe véve végül hogyan is sikerült az első tényleges mozgóképes Splinter Cell adaptáció? Meglepően jól!

A sorozat klasszikus Splinter Cell nyitánnyal kezdődik. A Blacklistből és a Ghost Reconból ismerős 4th Echelon akciócsoport egyik Splinter Cellje, Zinnia McKenna (Kirby Howell-Baptiste hangján) beszivárog egy zsoldosokkal teli vilniusi lakásba, hogy kimentsen egy beépített ügynököt, ám az akció félresikerül és Zinnia sebesülten menekülni kényszerül a már halott ügynöktől szerzett értékes információval. Ezzel egy időben hatékony hackertámadás éri a műveletet támogató 4th Echelon központot, így Zinnia a támogatástól elvágva magára marad az információ visszaszerzésére mozgósított zsoldoskommandóval a nyomában. Az akciót személyesen felügyelő Anna „Grim” Grimsdóttir (a Splinter Cell történetek visszatérő szereplője és egyben a 4th Echelon műveleti igazgatója) még meg tudja adni McKennának egy búvóhely koordinátáját, ahol menedékre lelhet, míg felmérik a kibertámadás hatásait és ki tudják menteni a műveleti területről. A koordináta egy lengyelországi vidéki tanyára mutat, amit Grim nem véletlenül választott: álnéven itt él és gazdálkodik ugyanis nyugalomban szeretett kutyájával a pihenésre többszörösen rászolgált veterán legenda, Sam Fisher (Liev Schreiber hangján), aki nem is hagyja cserben a fészerének már félholtan nekihajtó zöldfülű sebesült Splinter Cellt. Grim félelme ugyanis nem megalapozatlan, a kibertámadás során kompromittálták a rendszerüket és Zinnia kommunikációs berendezéseit és jeladóit követve a zsoldosok is hamarosan odaérnek az „idős földműves” farmjára, ahol életükben utoljára brutális meglepetés fogadja őket…

Már az első epizód kezdőjeleneteiben megmutatkozik a sorozat rendkívül erős művészeti koncepciója. Zinnia beszivárgása a sorozat legelején felidézi a legjellemzőbb Splinter Cell momentumokat, az árnyékból-árnyékba való hangtalan osonást, az őrök hangtalan semlegesítését, az ikonikus háromlencsés éjjellátó szemüveg megjelenését. Ezzel szemben, amikor a tanyán Fisher először lép újra akcióba, a nézőpont átkerül az üldözőkhöz és szemtanúi lehetünk, ahogy a zsoldosokat egymás után éri utol a végzetük a sötétségben, hasonlóan a Chaos Theory ötletes traileréhez, amiben Fisher alien módjára egyesével vadássza le az ellenségeit. Ez a fajta hatásos nézőpontváltás többször is visszaköszön majd a sorozat folyamán. A farmon történő összecsapást követően Sam megkapja Grimtől az utasításokat, majd kezdetét veszi a macska-egér harc az üldözők csapata és a sebesült lány gondját viselő Sam Fisher között. Tulajdonképpen innentől válik tartósan életképessé az adaptáció, ugyanis az első rész ellövi a fent említett tipikus Splinter Cell-es elemeket, a folytatásban pedig a menekülés, majd a megszerzett információ indukálta nyomozás, illetve a konfliktus lezárása történik meg, így nem fullad a formula unalmas önismétlésbe, az egybefüggő történet folyamán arányosan adagolva köszönnek vissza a széria védjegyei úgy, hogy közben mégis egyedi narratívát nyújt a sorozat. A jól megírt és feleslegesen nem túlbonyolított történet során persze kiderül, hogy Doug Shetland lányának és úgy általában az örökségének mi köze a történtekhez és annyit elárulok, hogy szó sincs egy sablonos „megölted az apámat, ezért meghalsz…” típusú bosszútörténetről. Megvan a Shetland családnak a maga indítéka az események sorában.

Maga a hangulat, főleg az európai helyszíneknek köszönhetően, nagyon hasonlít a Bourne filmekére, különösen a sorozat első fele, amikor Sam és Zinnia magukra utalva kell, hogy túljárjanak a létszámfölényben lévő üldözőik eszén. A készítők később Grim támogató csapatával kiegészülve már a Mission Impossible trükkös információgyűjtő akcióit idézik meg, a finálé, bár kissé túlzásba esik, gond nélkül beleillik a Splinter Cell játékok sormintájába.

Az akciójelenetek nagyon ötletesek, brutálisak és relatíve földhöz ragadtak, remek a koreográfia és részletes az animáció. Nem meglepő módon a korai John Wick filmek hangulata itt köszön vissza leginkább. Egyedül a menekülős szekvenciát lezáró repülőteres jelenet sikerült szerintem gyengécskén, ott az autósüldözést kihagytam volna, illetve a mesterlövész vs pisztolylövés már erős túlzás, de a többi jelenet abszolút rendben van és méltó a Splinter Cell szériához. A párbeszédes jelenetek esetében ellenben megfigyelhető a karaktereknek némi baltával faragott egyszerűsége, de nem zavaró, mert bármilyen hihetetlen is manapság, de jó a forgatókönyv! A sorozat atmoszféráját remekül átjárja az európai helyszínek atmoszférája és külön dicsérendő, hogy minden szereplő az anyanyelvén szólal meg, még tovább fokozva a hangulatot. A rendezésért Guillaume Dousse és Félicien Colmet-Daage párosát illeti meg dicséret.

A karakterek, főleg az animációs műfaj és a rövid játékidő kereteihez szabva, kifejezetten jól meg vannak írva, mind a pozitív, mind a negatív oldal főbb szereplőinek hihető motivációit ismerhetjük meg. Liev Schreiber, aki már A rettegés arénája című Clancy adaptációban kiválóan eljátszotta a Fisheréhez rendkívül hasonló John Clark szerepét, remekül szinkronizálja Fisher karakterét, akinek karakteréhez egyébként maximális tisztelettel nyúltak az alkotók. Szó sincs a harcokban megfáradt, megtört, a világtól elzárkózó, megcsömörlött emberi roncsról. Egy nyugodt, a vidéki idillben harmonikusan élő, kiegyensúlyozott férfit ismerünk meg napi rutinja során, akiben azonnal feltámadnak a régi reflexek, amint sebesült bajtársa a segítségére szorul. Persze, ahogy haladunk a történetben folyton visszaköszön Sam Fisher minden jellegzetes karakterjegye, a karakánsága, a hűvös cinizmusa, laza humora, illetve természetesen a hidegvérű, halálos precizitása. Ami újdonság, hogy az életkora a játékokkal ellentétben már nem csak külcsín. Elképesztő tapasztalata ellenére már messze nem olyan agilis, mint fénykorában, a kézitusában sem egyszer kap be találatokat, többször is meghiúsítva ezzel a hangtalan lopakodást. Persze azért nem kell félteni, még mindig jobb, ha senki se áll az útjába!

Zinnia McKenna karaktere talán az egyik leggyengébb a láncszem, de az írók mentségére legyen szólva, kegyetlen nehéz lehet egy Fisherhez mérhető új Splinter Cell-karakter megírása. A Conviction online kooperatív kampánya óta próbálkoznak sikertelenül új szereplő behozatalával, játékban és könyvekben egyaránt, de sosem sikerült még csak megközelíteni sem a nagy előd egyedi jellemvonásait. Könyves (és egyúttal mobiljátékos) fronton legutóbb már Fisher lánya lett Splinter Cell, amely alapvetően egy trendi ötlet, ha ügyesen csinálják, ő mégiscsak már egy felvezetett karakter. Zinniára visszatérve alapvetően jó a felvezetés, nagyon agilis és merész, és szerencsére a jeleneteiben is inkább ez érvényesül a puszta testi ereje helyett, nőként nem nagyon dobál nyers erőből nála jóval termetesebb pasikat, a látványos bossfightjához a fináléban is női ellenfél dukál. A rövid és feszes játékidő sem igazán ad lehetőséget Zinnia karakterének kibontására, annyit tudunk meg róla, amennyit a történet megkövetel. Ez egyébként minden karakterről elmondható. McKenna tetteinek mozgatórugója sajnos a létező legsablonosabb opció, és hát ebből fakadóan, két kulcsjelenet folyamán nem éppen hidegvérű tereptisztként cselekszik, holott a hasonló élethelyzeteket átélt Fisher akkor minden dühe és bosszúvágya ellenére meg tudta őrizni hidegvérét. Ez a fajta „bénázást” valószínűleg narratív eszköznek szánhatták a készítők, így kívánták bemutatni a zöldfülű, forrófejű ügynök és a több évtizedes tapasztalattal bíró veterán róka közötti tapasztalatbeli különbséget. Egyébként nagyon tetszett a sebesüléséből felépülő fiatal nő és Sam között fokozatosan kialakuló mentor és tanítványa kapcsolat.

A Shetland testvéreket az információkat fokozatosan adagoló montázsok és visszaemlékezések formájában ismerjük meg. Diane kemény üzletasszony, aki örökké szerepet játszik a befektetők és a közvélemény előtt, motivációit és érzelmeit még féltestvére, a bulizós aranyifjú Charlie, előtt sem fedi fel teljes egészében. Egyszerre idealista és könyörtelen, aki gazdasági kényszerhelyzetbe kerülve 19-re lapot húzva, bárkin átgázolva próbálja még egyszer csúcsra járatni vállalatbirodalmát.

Anna Grimsdóttir animációs ábrázolása nem a legjobb. A hangja és a jelleme rendben van, bár a script hajlamos elfelejteni, hogy bizony ő maga is top hackerként kezdte a nemzetbiztonsági ügynökségnél. A sorozatban egy bárkit a cél érdekében kihasználó kémfőnök, akivé végül a játékok és a könyvek történeteiben is vált. A legfőbb problémám a vizuális ábrázolásával van, mert valahogy sikerült teljesen elcsúfítani a háta mögött csak Jégkirálynőnek gúnyolt, hűvös természetű szoborszerű szépséget. Hasonlítsátok csak össze a sorozatbeli megjelenését a Blacklisttel. Hát izé…

Ha már Grim érdekérvényesítése szóba került, a zsarolással a 4th Echelon soraiba toborzott, Thunder becenévre hallgató kanadai hackersrác szintén egy kissé sablonos, de jól sikerült karakter, aki laza beszólásaival egészíti ki a szövegkönyvet. Az antagonisták soraiban is emlékezetes arcokat láthatunk. Külön kiemelendő a külsőleg John Wickre vagy Solid Snake-re hajazó német-török zsoldosparancsnok, aki többször is megizzasztja hőseinket, illetve a látszólag törékeny szőke kislányra emlékeztető Freya, aki valójában gyakorlatilag egy kegyetlen orvlövész.

Nem mehetünk el szó mellett a Splinter Cell játékokra emlékeztető easter eggek mellett sem. Visszaköszönnek olyan ismerős felszerelések, mint az FN 5-7 pisztoly, az SC-20K gépkarabély, illetve a háromlencsés éjjellátót aktiváló, illetve a rádióüzenetek fogadásánál ismert hangeffektus. A híreket ugyanaz a fiktív World News Media hírcsatornán nézik, mint a játékokban. Shetlandék miatt számos utalás van a Chaos Theoryra, egy visszaemlékezésben még Sam és Doug Shetland sorsszerű találkozását is, némileg átírva, feldolgozták a sorozatban. Egyébként kettejük és egyben a két család barátságát jól elmélyítette a sorozat, ezzel még gyakorlatilag feljavítja utólag a Chaos Theory narratíváját is. A karakterek életrajzában több apró változtatást eszközöltek, hogy hozzáigazítsák a sorozathoz, de egyik sem akkora horderejű, hogy vészesen megtörje a kontinuitást.

Utóbbi kérdését ügyesen megkerüli a sorozat, amely kizárólag a történetére fókuszál. Nem tudjuk, Sam honnan ment nyugdíjba, simán belefér, hogy a RAINBOW egységtől vonult vissza Lengyelországba pihenni. Ahogy azt sem tudjuk, hány aktív ügynök van még Zinnián kívül a Splinter Cell programban, tehát még az sem kizárt, hogy Sarah Fishert is viszontláthatjuk valahogy aktív tereptisztként. Tehát a sorozat jelen formájában gond nélkül beilleszthető a játékok, könyvek és egyéb médiamegjelenések, cameók teljes kánonjába.

Az egyetlen negatívum számomra, hogy semmilyen formában nincs érzékeltetve a sorozatban a 4th Echelon mögötti hírszerző és katonai infrastruktúra. Le van szűkítve az akció pár karakterre, amelyre ugyan némi magyarázatot ad a hackertámadás okozta biztonsági célú elszigetelődés, de például a Blacklistben dróncsapások, kommandósakciók és politikai döntések történtek folyamatosan a háttérben. A helyi rendőrség is csak egy pillanat erejéig reagál azokra a mészárlásokra, amit a szereplők rendeznek a helyszíneken. Persze ez nem fér bele az alig több mint 20 perces epizódokra szabdalt történetbe. Kár érte.

E sorok írásának pillanatában már megerősített hír, hogy a Netflix berendelte a második évadot. És mivel itt minden szál elvarrásra került, kíváncsiak várjuk, hogy a formula másodjára is képes-e jól működni, mert őszintén szólva azért vannak kétségeim a tekintetben, hogy a nyugdíjas Sam Fisher karakterében még mennyi tartalék mutatkozik. Az is kérdéses, hogy Kolstadék is tudnak-e hasonlóan szerethető új karaktert, vagy karaktereket írni Sam helyére. Játék fronton én magam nem vagyok remake-párti, feleslegesnek tartom újragyártani a Splinter Cell szériát. Hogy Sam Fisher személye kap-e egy Lara Crofthoz hasonló teljes rebootot, vagy visszatérünk pár sztori erejéig a jelenlegi Sam fiatalkorába pár visszaemlékezés erejéig és végül átadja a stafétát új hősöknek, azt majd az idő eldönti.

VERDIKT

Több éves kihagyás után tért vissza Sam Fisher, a Splinter Cell játékok főhőse. Ezúttal viszont nem videójátékban, hanem egy animációs sorozatban. A Netflix és a Ubisoft közreműködésével, az alkotók remekül adaptálták mozgóképre a játékok lopakodós játékmenetét, világát és a forgatókönyv is meglepően jó és hiteles folytatást tett le az asztalra. Fisher már idős mentorként egyengeti az újonc Zinnia útját, ahogy több ismerős is visszatér ebben a vérbeli Splinter Cell történetben. A sorozat abszolút a széria rajongóinak készült, de a téma iránt érdeklődők is nyugodtan tehetnek vele egy próbát. A Netflix animációs játékadaptációinak sora egy újabb remekművel bővült, amely nyugodtan odatehető az Arcane vagy a Cyberpunk: Edgerunners mellé.