Sikoly 7 – Kritika

Nem telt bele sok időbe, mert már a Sikoly 7 (Scream 7) első perceiben kiderül, hogy itt valami nagyon félrement ezzel a koncepcióval – és sajnos ez az érzés a film végéig nem is változik. Nehéz pontosan megfogalmazni, mennyire rossz lett, mert nem egyszerűen egy gyengébb folytatásról van szó, hanem egy olyan epizódról, ami mintha teljesen elveszítette volna az identitását, és mindezt úgy mondjuk, hogy az a Kevin Williamson ült a megüresedett rendezői székben, akire a franchise „atyjaként” tekintettünk a korábbi részek írói kreditje miatt.

A háttérben zajló botrányok és változások mindig rossz kezdésről árulkodnak, de többször láttunk már rá példát, hogy sikerül áthidalni a problémákat és a film minőségére nincs hatással, itt viszont nehéz elvonatkoztatni tőlük. A főszereplő kirúgása, a másik kulcsszínész távozása, majd a rendezőcsere olyan alapokat bontott meg, amelyek nélkül ez a film láthatóan nem tudott stabilan felépülni. Az egész produkcióról olyan érzésünk volt, hogy darabjaira szétesett, mintha folyamatos újratervezték volna a forgatás alatt, jelenetről jelenetre próbálták volna felépíteni mindazt, amit a Radio Silence csapata sikerre vitt az előző két részben.

A történet visszahozza Sidney Prescott karakterét, ami papíron jó döntésnek tűnik. Neve Campbell jelenléte adhatott volna egyfajta stabilitást és nosztalgikus erőt a filmnek, miután annyira sokan hiányolták a franchise „királynőjének” is kikiáltott szereplőt. A valóságban viszont Sidney karaktere meglepően üresre sikerült. Az élete továbbra is a múlt traumái köré épül, mégis furcsa módon ezekről alig beszél a saját családjával. Ez különösen zavaró, mert pont az ő karaktere volt az, aki mindig a túlélés és a feldolgozás szimbóluma volt.

Az új környezet, egy csendes kisváros, szintén érdekes irány lehetett volna, de a film nem kezd vele semmit. Inkább csak díszletként szolgál, miközben a történet logikátlanul ugrál egyik helyzetről a másikra. A karakterek motivációi zavarosak, sokszor teljesen követhetetlenek, és gyakran az az érzés, hogy bizonyos jeleneteket csak azért vettek filmre, mert „kell egy újabb Szellempofa-támadás”.

A mellékszereplők helyzete sem jobb. A visszatérő karakterek történetvezetés szempontjából semmi funkciót nem töltenek be, az új generáció pedig alig kap időt arra, hogy valódi személyiséggé váljon, s mire elkezdenénk megismerni őket, már rég kiiktatták őket vagy a fene tudja, hogy éppen merre kóborolnak. Emiatt a feszültség sem működik, mert egyszerűen nincs tétje annak, hogy ki éli túl. Annál fontosabb, hogy mi túléljük ezt!

A film próbál reflektálni saját örökségére, ahogy a Sikoly-sorozat mindig is tette, de ez most erőltetettnek hat. Felvet néhány érdekes témát – például a nosztalgia szerepét vagy a történetek újraírását –, de egyik gondolatot sem viszi végig. Az egész inkább egy kipipálandó lista, mint valódi önreflexió. Különösen zavaró az a bizonyos „mesterséges intelligenciára” felhúzott szál, ami mintha csak azért került volna bele, mert éppen a nagyvilágban most a csapból is az folyik. De ez egyszerűen nem illik bele a történetbe, és inkább kizökkenti a nézőt, mintsem hozzáadna bármit. Ez jól példázza a film egyik legnagyobb problémáját: rengeteg ötletet csempésztek bele, koncepcionálisan túl sokat markolt a film, de a végeredmény csak egy elnagyolt, kidolgozatlan és rossz megvalósítás.

A sok borzalmas döntés mellett nehéz felfigyelni a működő dolgokra, de egyvalamiben tényleg jó lett: és ez a brutalitás. Szellempofa még soha nem volt ennyire kegyetlen. A gyilkosságok látványosak, sokszor kifejezetten nyomasztóak. A vér és az erőszak egy magasabb szintre került a hetedik résszel. Hatásvadász szempontból elérte célját a film, mert Szellempofa jelenetei maradandó élményt hagytak bennünk, de ezzel a reakciók tárháza ki is merült. Csakhogy ez önmagában kevés, mert ha nincs mögötte feszültség vagy érzelmi bevonódás, akkor az egész csak üres látvány marad.

A legnagyobb probléma talán az, hogy nehéz besorolni a filmet, hogy pontosan milyen kategóriában is indult. Nem igaz rá, hogy horror lenne, sem thriller, sem fekete humor, de akkor mégis mi akart ez lenni? A korábbi részek erőssége pont az volt, hogy ezek között egyensúlyozott. Itt viszont egyik elem sem találja a helyét. Ijesztőnek közel sem neveznénk – egy két jelenettől eltekintve -, nem különösebben vicces, és a rejtély sem izgalmas. Az egész olyan hatást kelt, mintha valaki kívülről próbálta volna lemásolni a Sikoly-formulát. Minden ismerős elem megvan: a maszk, a telefonhívások és a meta kommentárok. Mégis hiányzik belőle az a bizonyos „érzés”, ami miatt ezek korábban működtek. Mechanikus, élettelen, és gyakran kifejezetten kínos.

VERDIKT

A Sikoly 7 végül nemcsak egy gyenge folytatás, hanem egyfajta mélypont a széria történetében. Nem tesz hozzá a franchise-hoz, inkább elvesz belőle. Az a fajta film, ami után az ember inkább visszanéz egy régebbi részt, hogy emlékeztesse magát, miért szerette ezt a sorozatot. Ha van tanulság, akkor az az, hogy egy ikonikus franchise sem működik pusztán megszokásból. Ehhez több kell – ötlet, fókusz, és egy világos irány. Itt egyik sem volt igazán jelen.