Segítség! – Kritika

Sam Raimi neve az elmúlt években mintha kikopott volna az eredeti, személyes hangú filmes térképről. Dolgozott, alkalmazkodott, kompromisszumokat kötött, de az a felszabadult, gonosz humorú, pimaszul kreatív rendező, akitől egykor megtanultuk, hogy a horror és a komédia nemcsak megfér egymás mellett, hanem kéz a kézben jár, jó ideje hiányzott. A Segítség! (Send Help) azonban nem egyszerű visszatérés, hanem határozott emlékeztető arra, hogy Raimi még mindig pontosan érti, hogyan kell játékként tekinteni a mozira – és hogyan lehet ezt a játékot kegyetlenül jól űzni.

A felállás szándékosan pofonegyszerű, már-már abszurd. Egy repülőgép-szerencsétlenség után két túlélő reked egy lakatlan szigeten: egy nő és a főnöke. Rajtuk kívül nincs senki. Nincs segítség, nincs menekülőút, csak a túlélés kérdése – és az, hogy meddig bírják elviselni egymást. Ennyi az egész. A film gyakorlatilag Rachel McAdams és Dylan O’Brien kettősére épül, egy folyamatos idegőrlő párharcra egy elveszett szigeten. Raimi ebből a minimalista alaphelyzetből hoz ki egy elképesztően szórakoztató, feszült és groteszk hullámvasutat, amely végig magabiztosan uralja a saját hangnemét. A rendezői stílus minden képkockán érezhető. A kameramozgások játékosak, néhol szinte pimaszul túlzóak, a ritmus feszes, a vizuális megoldások pedig azt az ismerős, rajongásig szerethető Raimi-féle túlkapást hozzák, amit mástól aligha fogadnánk el. A zene baljós és nyugtalanító, pontosan ott találja el az egyensúlyt, ahol a horror és a fekete humor összeér. A film atmoszférája egyszerre nyomasztó és nevetséges, de ez a kettősség nem oltja ki egymást, épp ellenkezőleg, folyamatosan erősítik egymást. Furán hangzik, hogy egy lakatlan szigeten játszódó túlélőtörténetből fekete humorral átitatott horror-komédia szülessen, Raimi azonban pontosan tudja, mikor mennyit adagoljon ebből az elegyből. És igen, sokszor hangosan, felszabadultan nevetünk.

Rachel McAdams karaktere elméletben rajong a túlélősztorikért. A gyakorlatban viszont ott találja magát egy szigeten az arrogáns, lekezelő és kifejezetten elviselhetetlen főnökével. Mi sülhet ki ebből? Röviden: semmi jó. A film egyik legnagyobb erénye, hogy folyamatosan csavar egyet a szereplőkön, és szinte ötpercenként változik, épp kit utálunk és kinek szurkolunk. Nincs biztos erkölcsi kapaszkodó, nincs egyértelműen „jó” vagy „rossz” oldal. Amikor már kezdenénk megkedvelni valamelyiküket, a történet azonnal kihúzza alólunk a talajt. Ez az állandó bizonytalanság nemcsak izgalmat teremt, hanem végig éberen is tartja a nézőt. Ahogy a helyzet egyre kilátástalanabbá válik, úgy nő vele párhuzamosan a feszültség is.

McAdams és O’Brien párosa a film igazi motorja. Mindketten a legerősebb oldalukat hozzák: McAdams brillírozik a szarkazmusban és a fanyar cinizmusban, O’Brien pedig tökéletesen hozza az idegesítő, lenéző, önelégült főnök figuráját. Együtt egyszerre taszítóak és szórakoztatóak, nevetségesek és kiszolgáltatottak. A film végig az ő dinamikájukra épít, hagyja őket ütközni, civakodni, manipulálni egymást. A párbeszédek hol kegyetlenek, hol abszurdak, máskor kifejezetten nyomasztóak. Ez a folyamatos verbális és érzelmi adok-kapok tartja életben a filmet akkor is, amikor Raimi a lehető legdurvább eszközökhöz nyúl.

És bizony nyúl is. A kíméletlen gore kedvelői igazi csemegét kapnak. A Segítség! nem finomkodik, és nem is akar. Raimi látható élvezettel tálalja a fájdalmas, véres és kifejezetten kellemetlen szituációkat, amelyek egyszerre sokkolóak és nevetségesek. Itt a gore nem puszta látványelem, hanem a groteszk humor szerves része. Aki ismeri a rendező korábbi munkáit, pontosan tudja, mire számíthat – és valószínűleg nem fog csalódni.

Természetesen nem minden hibátlan. A forgatókönyv nem világmegváltó ambíciókkal készült, és ez néhol érződik is. Előfordul, hogy a cselekmény túl egyszerűnek hat, vagy hogy egy-egy karaktermotiváció nincs teljesen kibontva. A jó hír, hogy ezek a hiányosságok nem rombolják le az összképet. A Segítség! nem akar többnek látszani annál, ami: egy feszült, véres, pimasz és kifejezetten szórakoztató filmnek, amely maradéktalanul élvezi a saját őrületét. És pontosan ebben rejlik az ereje.

VERDIKT

A Segítség! az év egyik legjobb mozis élménye. Polgárpukkasztó, túljátszott, kíméletlen és néha kifejezetten gonosz – de éppen ezért működik ennyire jól. Ritka az olyan film, amely ennyire felszabadultan vállalja a saját szélsőségeit, és még ritkább az olyan rendező, aki ezt ilyen magabiztos kézzel tudja kézben tartani. Raimi visszatért, és szemmel láthatóan nagyon jól érzi magát.