Resident Evil Requiem – Teszt

A Resident Evil Requiem nem egyszerű jubileumi epizód, hanem egy tudatos visszatekintés arra, mi tartotta fenn ezt a szériát közel harminc éven át. A Capcom nem kockáztatott, a kilencedik rész nem egy forradalmi epizód, nem akar mindent újraírni, inkább összegzi azt, amit a széria az évek során felépített – és ebből hoz ki egy meglepően kerek, erős élményt. A játék már az elején érezteti, hogy érdemes volt visszanyúlni a korábbi részekhez. Nem feltétlenül a konkrét utalások miatt, hanem azért, mert a hangulat és a struktúra is ismerős, mégis friss. Ez az a fajta élmény, ami egyszerre nosztalgikus és új, és ez a kettősség végig megmarad.

A történet nagyjából három évtizeddel a Raccoon City-i események után játszódik, és két szálon fut. Az egyik főhős Grace Ashcroft, egy FBI-ügynök, aki személyes okokból keveredik bele az ügybe, a másik pedig a jól ismert Leon Kennedy, aki mostanra már tapasztalt, kissé megfáradt veterán. A két karakter eltérő nézőpontja adja a játék gerincét, és ez a kettősség az, ami igazán működőképessé teszi az egészet.

Grace anyja évekkel korábban halt meg egy elhagyatott hotelben, és amikor újabb gyilkosságok köthetők ehhez a helyszínhez, a fiatal ügynök kénytelen visszatérni oda. Már ez az alaphelyzet is erősen működik, mert nemcsak egy küldetésről van szó, hanem személyes traumáról is. A videójáték eleje kifejezetten erős. Ahogy Grace egyedül belép a romos épületbe, az ember óhatatlanul azon gondolkodik, hogy ő maga mennyire gyorsan fordulna vissza. A feszültség nem hirtelen ijesztésekből jön, hanem abból a folyamatos nyomasztó érzésből, hogy valami nincs rendben. A Capcom egyértelműen vissza akart térni a horror gyökerekhez, és ezt sikerül is elérni.

Az első néhány óra különösen beszippant. A látvány ugyan nem törekszik teljes fotórealizmusra, mégis nagyon részletes. Nem vitás, technikai szempontból a játék kiemelkedő. Az RE Engine látványvilága továbbra is az iparág élvonalában van. A karaktermodellek, az animációk, a környezet apró részletei mind hozzájárulnak az összképhez. Ami viszont igazán kiemelkedik, az a világítás. A fények és árnyékok kezelése olyan szintet képvisel, ami sokszor már-már valóságos hatást kelt.

A játékmenet a sorozat legjobb elemeit kombinálja, miközben a klasszikus survival horror elemek is visszatérnek. Az inventory menedzsment, a lopakodás, a visszatérés korábbi helyszínekre mind fontos szerepet kapnak. Emellett a harcrendszert is alaposan átdolgozták, sokkal változatosabb lett, ez által több lehetőséget ad a játékos kezébe. Az összecsapások látványosak, és ami fontosabb: élvezetesek. A franchise új részében egyszerre van jelen a kiszolgáltatottság és az erő érzése. Vannak pillanatok, amikor szinte tehetetlen vagy, és minden lépést meg kell fontolnod. Máskor viszont kifejezetten erősnek érzed magad, és élvezed a közelharcot. Ez a dinamika teszi különösen változatossá a játékélményt, mert nem esünk abba a csapdába, hogy egyhangúan csak lerohanjuk az ellenfeleket – legalábbis a legtöbb esetben. A harcrendszer Leon esetében talán a sorozat eddigi csúcsa. A fegyverek súlya, visszarúgása, a közelharci lehetőségek mind jól működnek. Az új mechanikák, például a dobható közelharci fegyverek vagy a fejsze használata, plusz réteget adnak a játéknak. Grace ezzel szemben inkább taktikusan, lopakodva operál, ami jó kontrasztot teremt – amely abból is fakad, hogy Grace sokkal „törékenyebb”, mint Leon, nem annyira edzett.

A zombik visszatérése külön említést érdemel. Nem a klasszikus, lassú vánszorgó ellenfelek, hanem gyorsabbak, agresszívebbek, és ami a legfontosabb: kiszámíthatatlanabbak. Ráadásul ha nem számoltál le velük végleg, akkor képesek mutálódni, ami új szintre emeli a fenyegetést. Ez a mechanika folyamatos nyomás alatt tart, és arra kényszerít, hogy minden döntést átgondolj.

A pályák felépítése a klasszikus formulát követi: kulcsok, zárt ajtók, visszatérés korábbi helyszínekre. A puzzle-ök nem túl nehezek, inkább a tempót szabályozzák. Ez a jól bevált struktúra nem hoz újdonságot, viszont stabil alapot ad a játékmenetnek.

A hangdizájn külön dicséretet érdemel. A csend, a háttérzajok, a karakter reakciói mind hozzájárulnak a feszültséghez. Grace légzése például annyira hiteles, hogy tényleg átadja a pánik és a kimerültség érzését. Ezek az apró részletek sokat tesznek hozzá az élményhez. A nézőpont váltogatása első és harmadik személy között szintén jól működik. Az első személy (vagy nevezzük inkább belső nézetesnek) erősebb horrorélményt ad, míg a harmadik személy jobban illik az akcióhoz, egyfajta fellélegzést ad a szorult helyzetekben. A játék tudatosan használja ezt az eszközt, és érdemes hagyni, hogy úgy vezessen, ahogy eltervezték.

Eddig csak fényeztük a játékot, de nem mind arany, ami fénylik. Vannak szakaszok, amelyekről olyan érzésünk volt, mintha kissé elnyújtották volna a szekvenciát, és ezért néha még a tempó is megtörik. Ezek a részek inkább fárasztóak, mint izgalmasak. Emellett a játék hossza is hagyhat némi hiányérzetet. Bár változatos helyszíneket kínál, könnyen az az érzés marad utána, hogy még elbírt volna néhány extra órát. Ennek ellenére a Resident Evil Requiem összképe nagyon erős. Nem feltétlenül minden egyes eleme a legjobb a sorozat történetében, de ritka az olyan epizód, amely ennyire kiegyensúlyozottan működik minden fronton. Lehet, hogy egyes részekben a horror kiemelkedő volt, másokban az akció dominált, de ez a rész az, ami mindezt egyszerre, stabilan hozza. Ami igazán figyelemre méltó, hogy végigjátszás alatt nem éreztük a megfelelési kényszert a rajongók felé. A horror és az akció keverése mindig kockázatos kreatív döntésnek bizonyul, de itt többnyire sikerül egyensúlyban tartani. Az apróbb aránytalanságok ellenére a történet és a játékmenet együtt működik.

VERDIKT

Összességében a Resident Evil Requiem egy nagyon tudatosan felépített epizód. Nem forradalmi, de pontosan tudja, mit akar. Összegzi a széria múltját, miközben elég friss ahhoz, hogy ne tűnjön önismétlésnek. A játék után az emberben az marad meg, hogy szeretne még többet ebből a világból. Ez talán a legjobb bizonyíték arra, hogy működik. Nem tökéletes, de nagyon közel van hozzá, s ha a Capcom ezt az irányt tartja, akkor a sorozatnak még bőven van jövője.