Reacher 4. évad – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

A Prime Video-nál az Alan Ritchson fémjelezte, saját gyártású Reacher lett a tuti recept arra, hogyan kell sikeres saját gyártású tartalmat csinálni. Ez a széria nyitotta meg az utat az akcióműfaj előtt a platformon, és ha csinálnánk egy halmazábrát az „olcsóbb streamelős akciófilmek rajongói” meg a „Reacher-fanok” közötti átfedésről, az konkrétan egyetlen telibe talált kör lenne. Tömören összefoglalva a címszereplő Jack Reacher egy volt katonai rendőr, aki intett a rendszernek, miután rájött, hogy az velejéig korrupt. Azóta járja az Államokat egy szál ruhában (néha még annyiban sem) meg egy fogkefével a zsebében. Ahol összeesküvést szimatol, ott kő kövön nem marad, és keményen osztja az igazságot ott is, ahol a hatóságok inkább lesütött szemmel elfordulnának.

Ez az egész műfaj Lee Child regényeire épül, és azzal a kendőzetlen, nyers erővel operál, ami a ’90-es évek hollywoodi akciófilmjeit jellemezte. Minden évad új várost, új sötét ügyeket és új helyszíneket hoz, miközben az elmúlt évek legütősebb tévés zúzásait pakolja le az asztalra. A 4. évadban emberünk Philadelphiába és Washingtonba keveredik, ahol megint egy súlyos, az amerikai kormány illegális tengerentúli akcióihoz kötődő szálat göngyölít fel (nahát, ki hitte volna?!). A történet a könyvsorozat 13., az Elveszett holnap című kötetén alapul, a bonyodalom pedig egy metrókocsiban kezdődik, ahol Reacher kiszúr egy zaklatott nőt. Mivel keni-vágja az ilyen válsághelyzeteket, megpróbálja lebeszélni a végzetes lépésről a kisírt szemű, táskájában valamit szorongató nőt. Hiába próbálja megnyugtatni, a legrosszabb következik be: a nő a szeme láttára dobja el az életét. A sokkoló eset után Reachert ráadásul meggyanúsítják, hogy köze volt a tragédiához. Hogy tisztázza magát és emléket állítson az áldozatnak, nyomozni kezd. Kiderül, hogy a nő, Anna Merrick, a kormánynak dolgozott. Ahogy Reacher mélyebbre ás, egy életveszélyes macska-egér játékban találja magát, ahol Washington legfelsőbb köreibe bebeágyazódott figurákkal kerül szembe. Csak az a bökkenő, hogy nem mindig egyértelmű, ki a macska és ki az egér. Ahogy egymást követik a fordulatok, Reacher kénytelen megbízni az útközben mellé szegődő szövetségesekben, miközben egy névtelen, árnyékban mozgó szervezet próbálja elvarrni a szálakat. Ahogy a nyomok a nagypolitikáig vezetnek, a tét is egyre nagyobb lesz.

Kövess minket Facebookon is!

Mivel lépten-nyomon újabb és újabb ellenfelek bukkannak fel – akik ráadásul nem is egy oldalon állnak mindig –, a 4. évad még több nyomozást, konspirációt és állami korrupciót vonultat fel. És újra emlékeztet minket arra, miért imádjuk Reachert: egyszerűen „rosszul van tőle, ha valaki megússza a rohadékságot”. Bár a mostani felvonásban szinte alig látunk visszaatérő arcokat, a szereplőgárdához olyan nevek csatlakoztak, mint Chris Marquette, Sydelle Noel, AGNEZ MO, Anggun, Kevin Weisman, Marc Blucas, Kevin Corrigan és Kathleen Robertson. Mellékszereplők ezúttal is fontos szerepet játszanak, még úgy is, hogy tudjuk: a következő ügyre valószínűleg már nem tartanak vele. Legyen szó Tamara Greenről (Sydelle Noel) vagy Jacob Merrickről (Christopher Rodriguez Marquette), a „segítőtársak” kiválóan teljesítenek. Ebből is kiemelkedik Rodriguez Marquette játéka, az áldozat testvéreként. Az idealista New Jersey-i zsaruból fokozatosan válik olyan emberré, aki ráébred: a rendszer nem arra van kitalálva, hogy megmentse az embereket. Agnez Mo feltűnése Lila Hoth szerepében pedig elhozta azt az ütős női akciófigurát, ami eddig hiányzott a sorozatból. Ahogy az ő és az Amishát alakító Anggun karaktere kibontakozik, Reacher teljesen szokatlan helyzetbe kerül: mi van akkor, ha azok a nők, akiket meg kéne védenie, amúgy nagyon is képesek elintézni magukat? És mi van, ha ráadásul nem mondanak el neki mindent?

Erről szól az évad fő konfliktusa. Minden egyes hazugság újabb réteget fejt le a sztoriról. A szövevényes összeesküvés persze csak a körítés, a szekeret továbbra is a főhős tolja. Reachernek ezúttal meg kell küzdenie a bűntudattal, hogy nem tudott megmenteni valakit. Lehet, hogy csak egy fogkefe van a zsebében, de a lelkiismeret-furdalás mázsás súlyként nyomja a vállát. Ebből már az előző évadban is kaptunk kóstolót, de most látszik igazán: az empátiája nemcsak az ismerőseinek szól, hanem bárkinek, akivel szembejön az élet. Ez a jóság hajtja előre, és emiatt képes a végletekig elmenni, hogy jóvátegye a hibáit. A korábbi évadok nagy felütéssel indultak, ez a mostani viszont egy lehangolóbb pillanattal nyit, ami alaposan megadja a sötétebb alaphangot. A széria egyébként egyre profibban egyensúlyoz a humor, az akció és a krimi között, de a készítők figyeltek rá, hogy a zúzás közepette se vesszen el a drámai él. Persze, ez a sorozat ezer szállal kötődik a ’90-es évek akciófilmes örökségéhez, de a Reacher sztoikus figurája egyáltalán nem egydimenziós. Ritchson játéka azért működik ennyire, mert nagyon is tisztában van a saját fizikai méreteivel. Vannak pillanatok, amikor azzal tud igazi érzelmeket közvetíteni, ahogyan próbál „összemenni” a képernyőn, hogy átadja a belső vívódást.

Az évad zseniálisan épít Reacher együttérzésére. Jack Reacher a beszólásai („a világ megérett a pusztulásra”) és a betört orrok mögött egy mélyen kötelességtudó ember, akit az elvei vezérelnek. Az előző évad személyes volt számára – egy meggyilkolt védencéért állt bosszút –, a 4. évad viszont a lényegre tapint: ez a fickó egyszerűen törődik az emberekkel. Neki teljesen mindegy, hogy ismerősről van-e szó, vagy az egész ország biztonsága a tét, nála az empátia nem opció, hanem alapbeállítás. A legújabb részekben nem tököl, végig tövig nyomja a gázt. Zsoldosok, szövetségiek, a CIA és még külföldi ügynökök is vadásznak rá – Reacher ellen még sosem állt fel ekkora túlerő. Ez a felvonás pedig még magasabbra emeli Alan Ritchsont az akcióhősök képzeletbeli ranglistáján. Kényelmes lett volna ülve maradni a babérokon, és megint bedobni a jól bevált receptet: keresni egy még nagyobb darab ellenfelet Reachernek, mert a „nagy ember bunyózik a még nagyobb emberrel” felállás mindig hozza a nézettséget. Ez az évad viszont merészebb volt, és többet vállalt. Most sokkal hangsúlyosabb a nyomozás, a fordulatok és a brutálisabb koreográfiák. Amikor épp nem a bunyóé a főszerep, a detektívmunka viszi el a show-t. Ritchson faarca mögött ott bujkálnak az érzelmek, de pont ez a jóhiszeműség teszi sebezhetővé: olyankor is csőbe húzzák, amikor abszolút nem számít rá.

De félreértés ne essék, ez még mindig egy vérbeli akciósorozat! A pofonok most még nagyobbat szólnak, a bunyók kíméletlenebbek, és a főhőst tényleg a határaiig feszítik. A szűkös helyszíneket és a környezetet zseniálisan használják ki a küzdelmek során, így az akció nem csak látványos DCI-effektekből áll, hanem a karakterek fizikai adottságaira épít. Ahol a díszlet és a színészek játéka összeér, ott a sorozat aranyat lel. Tökéletes példa erre az évad eleji könyvtári jelenet: míg a John Wickben láthattuk, hogyan lehet megölni valakit egy könyvvel, addig Reacher bemutatja, hogyan lehet elintézni egy bérgyilkost könyvekkel – úgy kollektíve. Fizikailag ez az eddigi legmegterhelőbb évad a színészek és a kaszkadőrök számára egyaránt. Tetőről ugrálás, száguldó vonatok elől való kikerülés, autóborulások – a lépték folyamatosan nő. És a „nagyobb” itt nem az olcsó CGI-robbanásokat jelenti: a sorozat a valódi, kaszkadőri munkára épülő akciókkal mutatja meg az igazi erejét. A nyers fizikai erő mellett ezúttal komoly szerepet kap a finomhangolt, pörgős koreográfia is, ahol a lőfegyvereket kések váltják fel, az óriásokat pedig villámgyors ellenfelek. És egyszerűen gyönyörű látni, ahogy a női karakterek is belépnek a küzdőtérbe. Azáltal, hogy teljesen más típusú gonosztevőket hoztak be, a koreográfusok olyan helyzetekbe kényszerítették Ritchsont, amilyeneket még nem láttunk tőle.

VERDIKT

A 4. évad epizódjai mint a szivacs, úgy duzzadnak egyre nagyobbra, ahogy haladunk előre a történetben. A tempó tökéletes, az akciók pedig nem öncélúak, hanem a narratívát szolgálják: a erőszak minden egyes jelenettel egyre kétségbeesettebbé és veszélyesebbé válik. És ebben rejlik a Reacher legnagyobb ereje – képes évadról évadra felülmúlni önmagát. Az új részek elhozzák nekünk az utóbbi idők legmenőbb beszólásait és olyan felejthetetlen akciójeleneteket, amik magasan kiemelkednek a felhozatalból. Alan Ritchson már eddig is nevet szerzett magának a műfajban, de ezzel az évaddal végleg bebizonyította: széles vállai nemcsak a látvány miatt vannak, hanem elbírnak egy egész franchise-t is.