Életfutár – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

„Régen minden jobb volt” – hangzik el az utóbbi időben egyre többször ez az ikonikus mondat, miközben egy-egy pillanatban nosztalgikusan a régi időket felidézzük, s visszasírjuk a ’80- és ’90-es éveket, amikor az akciófilmekben csupa kigyúrt pasas zúzta le a felhozatalt, minden felrobbant a képernyőn, a játékidő pedig ritkán lépte túl a másfél órát. Nos, az Életfutár (Runner) láttán nem állunk messze a régi időktől, ugyanis ha akarnak, ma is tudnak ilyen mozikat gyártani a nézőknek. Ha nem lenne tele okostelefonokkal és GPS-adókkal a film, akár 1986-ban is forgathatták volna Arnold Schwarzeneggerrel, és vígan elférne a Szigorúan bizalmas, a Vörös zsaru meg a Kommandó mellett. Különös ha figyelembe vesszük azt is, hogy a mozifilmet a kifejezetten konzervatív és általában családbarát tartalmakkal házaló Angel Studios finanszírozta. Szexualitást teljesen mellőzik a filmvászonról, cserébe brutálisan sok a vérrel és az erőszakkal készült, és ettől magasabb korhatár-besorolással látták el. A rendező, Scott Waugh (Fel4ldozhatók) – aki maga is kaszkadőrből lett direktor – nem fukarkodik a csontrepesztő verekedésekkel, az autós üldözésekkel és a magas hullaszámmal, ami meglepő egy alapvetően orvosi küldetésre épülő sztoritól.

A fő kérdés persze az, hogy akarunk-e még 2026-ban egy ilyen ízig-vérig 80-as évekbeli, vérgőzös akció-thrillert nézni. Az Életfutár egy végletekig sablonos receptből építkezik, nem tör magasabb művészi babérokra, de amit vállal, azt tisztességgel és pörgősen teljesíti. A sztori középpontjában Hank Malone (Alan Ritchson) áll, egy szótlan, józanodó ex-katona, aki fű alatti futárként próbál talpra állni Ausztráliában. A drámai vonalat Hank személyes küzdelmei adják: egy korai jelenetben büszkén veszi át a józansági érmét az anonim alkoholistáknál, de a volt feleségével folytatott szomorú telefonhívásból lejön, hogy mély múltbeli bűnök és traumák nyomják főhősünk lelkét. Hank kap egy látszólag egyszerű futárfeladatot: el kell juttatnia egy orvosi futárt, Ben Bishopot (Owen Wilson) és a nála lévő ritka donor májat a brisbane-i reptérről a kórházba szűk két óra alatt, hogy megmentsék egy hétéves kislány életét. A ketyegő órás road trip viszont pillanatok alatt élet-halál harccá válik, amikor egy kolumbiai drogkartell és egy brutális motoros banda csap le rájuk, hogy megkaparintsák a szervet.

Kövess minket Facebookon is!

A filmet a két főszereplő közötti zseniális dinamika emeli igazán magasba. Ritchson hozza a tőle megszokott brutális fizikumot és tekintélyt parancsoló jelenlétet. A harcokban komolyan megkapja a magáét: a teste reálisan amortizálódik a verekedések során, nem sminkelik tisztára a jelenetek után, és a túlerő ellenére egy másodpercre sem kételkedünk benne, hogy szétcsapja az ellenfeleit. Ezzel szemben Owen Wilson egy leállíthatatlan dumagép („hiányzik róla a piros kikapcsológomb”), aki a tőle megszokott, kicsit túltolt poénjaival szállítja a komikumot, miközben kényszerű akcióhősként igyekszik túlélni a mészárlást.

A gonoszságért a kartellfőnök fia, Damian Zaldivar (Rodrigo Santoro) felel, aki borzasztóan túljátszott, sziszegő és kárörvendő figuraként mészárol le mindenkit. A forgatókönyv nem spórol a klisékkel – a gonoszok eldobható papírmasé figurák, a rendőrségen pedig gyanúsan mindenki szabadságot vett ki arra a napra, mert bár feltűnnek szirénázó autókkal, teljesen kivehetjük képletből a rend őreit, miközben Dél-Queensland utcáin kőkemény fegyveres háború dúl. A mellékszereplők közül egyedül Leila George emelkedik ki, aki sarokba szorított anyatigrisként küzd a kislányáért (Scarlett Crabtree).

VERDIKT

Az Életfutár nem akar többnek látszani annál, ami: egy sodró lendületű, véres, néhol kiszámítható akció-hullámvasút. A mozikban és a streamingplatformokon is meg fogja találni a maga közönségét – aki szereti az ilyen típusú nosztalgikus zúzást, az pontosan tudja, mire számítson, és garantáltan élvezni fogja.