Predator: Halálbolygó – Kritika

A gyengeség halálos ítélet a Yautják, vagyis a Ragadozók világában. A franchise több mint három évtizede épít a túlélés ösztönére és a könyörtelen vadászatra, ahol az ember volt a prédája az idegennek. Dan Trachtenberg rendező azonban harmadik filmjében teljesen megfordítja a képletet: a Predator: Halálbolygó az első olyan rész, amelyben maga a Ragadozó a főszereplő – sőt, ezúttal emberek sem játszanak szerepet a történetben. Csak idegenek, androidok és szörnyek egy halálos bolygón, ahol a túlélés már nem dicsőség, hanem tanulási folyamat.

Joggal nevezhetjük egy teljesen másfajta Ragadozó-sztorinak ezt a filmet. A Predator: Halálbolygó az eddigi legkülönlegesebb irányt veszi a szériában. Trachtenberg (aki a Préda és az animációs Predator: Gyilkosok gyilkosa után immár harmadszor tér vissza ebbe a világba) most PG-13-as akciófilmet rendezett – és ez elsőre felkavarta az állóvizet a rajongók körében, hogy lehet egy Ragadozó-filmet „családbarát” filmként eladni, de aggodalomra semmi ok, mert ami elsőre egy gyengébb, lágyabb történetnek indult, hamar rácáfol mindenre. A valóságban ez a legérzelmesebb, legemberibb történet, amit valaha láttunk ebben az univerzumban. A film középpontjában Dek (Dimitrius Schuster-Koloamatangi) áll, a Yautják fiatal tagja, akit a saját klánja kitaszít. Apja gyengének tartja, ezért halálra ítéli, bátyja azonban megszökteti, és egy halálos bolygóra, Gennára küldi, hogy ott bizonyítson. Küldetése: levágni az elpusztíthatatlan szörny, a Kalisk fejét, és ezzel visszanyerni a becsületét.

Genna maga a pokol: élő dzsungel, ahol még a fű késpengévé válik, a bogarak felrobbannak, és minden lépésnél valami új próbálja megölni a hőst. A film látványvilága bámulatos – olyan, mintha Pandora egy sötétebb, groteszkebb változatát látnánk. Dek útja azonban nem csak fizikai túlélés: lelki fejlődés is, amelyhez egy meglepő szövetséges segíti. A Disney nem spórolt semmin a Préda pozitív kritikái után, mert amellett hogy maximális bizalmat szentelt a rendezőnek, hogy feltámasztotta a franchise-t, jelentősen nagyobb összeget fordítottak a produkcióra. Trachtenberg és operatőre, Jeff Cutter (Préda, 10 Cloverfield Lane) elképesztő látványvilágot alkottak. A film színes, nyers és egyszerre idegen. A legnagyobb technikai bravúr azonban maga Dek. A Wētā FX effektcsapatával zseniális munkát végeztek: a Yautja maszkja mögött valós színészi játék rejlik a korábbi próbálkozások után, Koloamatangi arcmimikája visszaköszön az idegen lény arcán, itt nem csak jelmez mögé bújtatták a színészt, hanem motion capture segítségével keltették életre a szörnyet. A produkcióhoz teljes, működő Yautja-nyelvet is létrehoztak – amit az ifjú színész ténylegesen megtanult.

Dek társra talál Thiában (Elle Fanning), egy súlyosan sérült androidban, akinek csak a felsőteste maradt ép. A Ragadozó hátán cipeli egész film során, és így vágnak neki a vad bolygónak. Ez akár a film egészére is igaz lehet, hogy Dek a hátán viszi a film súlyát. A kapcsolatuk a film érzelmi központja: miközben Dek a vadászok törvénye szerint csak erőt és gyűlöletet ismerhet, Thia megtanítja neki, hogy az empátia nem gyengeség. A történet egyik legszebb pillanata, amikor Thia arra kéri, hogy ne harcoljon a bolygó ellen, hanem értse meg – mert aki csak pusztítani tud, az végül önmagát is elveszíti. Kettejük kapcsolata a film legnagyobb meglepetése: a Yautja harcos és a fél-robot nő között lassan bizalom, sőt barátság szövődik.

Fanning ragyogó alakítást nyújt – egyszerre kemény és gyengéd, miközben a film felfedi, hogy Thia a Weyland-Yutani vállalat tulajdona, ezzel ismét összekapcsolva a Predator és az Alien univerzumokat. Azt már korábbról tudjuk, nem árulunk el nagy titkot vele, hogy kettős szerepet játszik Fanning. Thia „nővére”, a hideg és halálos Tessa – szintén Fanning alakításában – a film egyik legérdekesebb ellenpontja, ezzel az alkotók izgalmasan játszanak a kettősséggel: emberi érzelmek kontra mesterséges logika. A két android és Dek kapcsolata fokozatosan ad súlyt a történetnek, ami egyszerre akciódús és meglepően megható.

Ebben a filmben vér helyett érzelem és egy kis humor adja az erősségét. Tudom, ezt így leírni egy Ragadozó-filmnél furán hangzik, és bár a Halálbolygó a leginkább „közönségbarát” film a sorozatban, de bőven akad benne akció, levágott végtagok és humoros pillanatok. A PG-13 besorolás ellenére a tempó fokozatosan csak nő. Az első 10 perc után csak fogtuk a fejünket, hogy ilyen bevezető után lehet-e fokozni az iramot, és igen, a direktor nem fogta vissza magát. Dek újabb és újabb szörnyekkel, robotokkal és saját félelmeivel néz szembe. Trachtenberg ezúttal inkább az érzelmekre, mint a vérre koncentrál. A Ragadozó végre sebezhető – nem gyengeségből, hanem abból a felismerésből, hogy a túléléshez több kell, mint erő.

A film egyik legszimpatikusabb eleme a kék szőrös kis lénnyel, „Bud”-dal való találkozás, aki kezdetben csak aranyos kabalának tűnik, de fontos része a történetnek, és a film egyik legemlékezetesebb mellékszereplőjévé válik. A film dinamikája itt talál igazán rá a hangjára: egyszerre kalandfilm, sci-fi és karakterdráma. A legszebb az egészben, hogy Trachtenberg nem szelídíti meg a Ragadozót, hanem egy eddig soha nem látott új arcát ismerhetjük meg. Újraértelmezi, mit jelent erősnek lenni. Ez a film egyszerre idézi Star Wars kalandosságát és a klasszikus sci-fik filozófiáját, miközben sosem feledkezik meg a gyökereiről – a vadász ösztönről, ami most először találkozik az együttérzéssel.

VERDIKT

A Predator: Halálbolygó nemcsak látványos, hanem meglepően mély is. A franchise hetedik része egyben új kezdet. Dan Trachtenberg harmadszor is bebizonyítja, hogy tud újat mondani ebben az univerzumban, és mer kockáztatni, mert vér helyett most a szív kerül a középpontba. A film látványos, érzelmes és olykor meglepően vicces – a széria eddigi legemberibb fejezete, miközben emberek nincsenek is benne. Dek és Thia párosa új színt visz a Predator-világba: a túlélés mellett most először a megértés, az empátia és az önazonosság is szerepet kap. A Predator: Halálbolygó így nemcsak akciófilm, hanem mese arról, hogy még egy idegen is megtanulhat érezni. És ha a Ragadozó képes fejlődni – talán mi is.