Peter Parker mint, Pókember a modern popkultúrának igazi titánja, mióta feltűnt 1962-ben a képregények lapjain, százmilliók rajongtak érte, követik a kalandjait, talán mindenhová elért a karakter, ahová a nyugati civilizáció híre is. Már rég túllépett a képregényen, mint médiumon, kismillió rajzfilm, rengeteg videójáték, regények, animációs film, tévésorozat és három élőszereplős mozifilmben is felbukkant. Most az utóbbiakat ünnepeljük ezzel a filmmel.
A történet ott folytatódik, ahol legutóbb abba maradt: Peter Parker titkos személyazonossága lelepleződött és most felelnie kell a tetteiért, de az újabb hibák és rossz döntések miatt, egyre jobban és jobban bele gabalyodik a saját döntéseinek hálójába, miközben a tétek súlya is emelkedik ezzel együtt. És ahogy a trailerben is láttuk, most mindenki az ő fejét akarja.
Spoiler mentesen ennyit árulhatok el, inkább térjünk rá milyen maga a film: jó, sőt nagyon jó. Jon Wattsnak és a Marvel Studios csapatának sikerült az a bravúr, hogy a harmadik rész nemcsak, hogy megvalósul, és hogy minőségi lesz, de túlszárnyalja a trilógia többi tagját – a korábbi részekről már nem is beszélve. Méltó lezárása a Pókember eddigi MCU-s pályafutásának, és nagyon jó alapokat fektet le egy új kezdetre. Ezt többek közt úgy sikerül elérni, hogy hiába szervesen az előző részekre épül, valamint hiába minden jelenetben van valami utalás, vagy visszautalás, a film önmagában is megáll a saját lábain. Kerek egész történetet mond el, hagy a film időt a karaktereire, és fejlődnek. Tom Holland Pókembere is felnő, saját lábra áll. Valamennyi Pókember-film közül a legnagyobb karakterfejlődés itt figyelhető meg. Bár sokan sérelmezték a stúdiót, amiért Peter Parker nem tud kiszakadni a Midtown Gimnázium padjaiból, és most sem nőtt még fel, de a film végére sokkal érettebb karakterrel van dolgunk, mint amikor megismertük az Amerika kapitány: Polgárháború című filmben.
A film, mivel egy Pókember-filmről van szó ezért nyilvánvalóan, a felelősség vállalásról és az áldozathozatalról szól, mennyit áldoz be a hősünk azért, hogy másokon segítsen. Akkor is ha nem akar, akkor is ha nem érdemlik meg, ő mindig segíteni fog, és Holland alakításában Pókfej most vált azzá, aminek sokan már az első filmtől látni akartuk a karakterét. De nem kell három óra skandináv köldöknézős drámára gondolni, természetesen tele van humorral, ülnek a poénok, az utalások, a kisebb nagyobb cameók is szívet melengetőek, de sosem feleslegesek. Gyakorlatilag a Marvel Studios csapatának sikerült egy olyan nagy filmet összerakni tele rengeteg gonosztevővel és karakterrel, amivel a Sony Pictures csapata kétszer is megpróbálkozott.
A Pókember: Nincs hazaút természetesen látványos, kreatív elképesztő akciójelenetek vannak benne, amik kihasználják a főhősünk és ellenségeinek képességeit, tulajdonságait. Minden harcnak van tétje, van súlya, van benne dráma. A főgonoszok mind tragikus karakterek maguk is, ami szinte hagyomány ha az amerikai képregények világát nézzük, de itt pár apró képsorral, minden háttér sztorira ráerősít a film, tényleg mindenkinek jut minimum kettő karakter pillanat, legyen ő akár legjelentéktelenebb szereplő.
Ki gondolta volna, hogy valaha kimerem majd jelenteni azt, hogy ez az egyik legjobb Pókember, és a Marvel egyik legjobb procukciója egyben. Olyan érzés nézni, mint ha az ember Dan Slott, vagy Brian Michael Bendis legjobb sztorijait olvasná, ugyanazzal a gyermeki örömmel nézi egy rajongó, talán, mint amikor először látott Pókember filmet. Direkt hivatkozok ennyiszer külön a karakterre, mert népszerűségben nemcsak a Marvel filmes univerzumra ver köröket, de képregénykarakterből is csak Batman vagy Superman eredhet a nyomába. És amikor ekkorára nőtt egy karakter nagyon nehéz, megfelelni az elvárásoknak, mert túl sok embernek jelent túl sokat. De a Nincs hazaút szinte izzadság nélkül teljesíti a feladatot. Természetesen ez a film is elsősorban a rajongóknak szól, de aki nem tudja időrendben felsorolni Peter Parker barátnőit a hatvanas évektől napjainkig, az is nagyon jól fog szórakozni.
A színészekről eddig külön nem nagyon írtam, mert eléggé spoileres övezetbe tévednénk, de akikről írhatok mind tökéletesen hozzák a szerepüket. Benedict Cumberbatch teljesen korrekt, Doctor Strange karaktere ahogy látható volt az előzetesekben, amolyan mentor szerepét tölti be a filmben. De nemcsak a Legfőbb varázsló fontos a sztori szempontjából, hanem Zendaya és Jake Batalon. Hatalmas pirospont a készítőknek, hogy a három részből álló történet végére nemcsak a főhőst szerettük meg nagyon, de barátai is belopták magukat a szívünkbe. És akkor magáról a főhőst alakító Tom Hollandről nem esett szó, aki nem először csillogtatja meg a színészmesterségbeli oroszlánkörmeit. Az új filmben is több nehéz jelenetben elképesztően jól játssza a szerepét. Tényleg látszik rajta, hogy imád Pókember lenni, ez az élete nagy szerepe. Mintha rá öntötték volna Peter Parker szerepét, sziporkázik a szerepben. Akikről csak spoileresen lehetne írni, azokról annyit, hogy nem egy nagyszerű alakítás rejtőzik meg viszonylag rövid idő alatt, a nagy visszatérők között (pont nem az Oscar-díjas a legerősebb).
VERDIKT
Nagyszerű szórakozás és kiváló moziélmény a Pókember: Nincs hazaút, minden rajongó álma teljesül. Nagyon vicces, végig izgalmas és látványos film, bátor lépésekkel, képregényfilmek között erős drámával. A rajongói igények kiszolgálása mellett, marad energia egy nagyon jó filmet összehozni, ami a Végjáték óta a legjobb Marvel film (talán csak a Pókember: Idegenben tud egyáltalán versenybe szállni vele), de a „mindenidők” listákon is előkelő helyet érdemel. Hiányérzetett csak a stáblistás jelenetek jelenthetnek, de ne legyünk telhetetlennek. Pókembernek talán a cím szerint nincs hazaút, de lehet éppen csak most érkezett meg igazán.
Szólj hozzá!