Újragondolások, remake-ek és videójáték-adaptációk mindig is jelen voltak a filmvilágban, és úgy tűnik, továbbra is maradnak. Legyen szó egy viszonylag friss produkcióról, mint a Szádra ne vedd!, vagy egy klasszikusról, mint Az országúti diszkó, az ehhez hasonló filmek futószalagon érkeznek. Azonban az újragondolásokkal kapcsolatban nehéz újat mutatni: a közönség gyakran azt várja el, hogy a modern változat minél hűségesebb legyen az eredeti forráshoz. Amikor bejelentették a Nosferatu feldolgozását, sokan már előre leírták a projektet. Szerencsére Robert Eggers, a 2015-ös A boszorkány rendezője, rácáfolt a kétkedőkre, és új szintre emelte a rettegést.
Azok számára, akik nem ismerik, Eggers filmje az 1922-es horrorfilm újragondolása. Az eredeti történet Thomas Hutter ingatlanügynökről szól, akinek élete fenekestül felfordul, amikor találkozik a vérszomjas Orlok gróffal. Orlok idővel megszállottjává válik Thomas feleségének, Ellennek, ami tragikus eseményekhez vezet. Eggers változata követi az alapvető cselekményt, ugyanakkor saját íze szerint hozzáadott a cselekményhez. Az új feldolgozást sokkal inkább egy természetfeletti műfajba soroljuk, ezzel teljesült az, amiben Eggers különösen erős.
A rendező értelmezésében a hangsúly a vallásos-romantikus kapcsolat dinamikáján van, amely Ellen (Lily-Rose Melody Depp) és Orlok (Bill Skarsgård) között bontakozik ki. Már az első jelenet megteremti ezt a hangulatot: egy sötét álomjelenet és baljós zenék teszik nyilvánvalóvá, hogy Eggers a szerelem egy új perspektíváját kívánja felfedezni ebben a feldolgozásban. Ellen egész története során azért küzd, hogy a legjobbat hozza ki az életükből, még annak ellenére is, hogy egy átok árnyékolja be sorsát. Ez az átok végül olyan események láncolatát indítja el, amelyeket főszereplőnk neje megpróbál kétségbeesetten irányítani.
Lily-Rose Depp alakítása Ellenként a film egyik legnagyobb erőssége. Az „emberi” Ellen szerepében Depp hihetetlen átéléssel játssza a kétségbeesett és túlélésért küzdő szerepét. Ez különösen a második felvonásban nyilvánul meg, amikor egy drámai jelenetben Ellen összeomlik Thomas előtt, és cselekvésre szánja el magát. Depp finom optimizmusa azonban szimpatikussá teszi a karaktert, s ez akkor nyilvánul meg, amikor megpróbál érvelni Friedrich Hardingdal (Aaron Taylor-Johnson), aki túlságosan földhözragadt ahhoz, hogy felismerje az igazi démoni fenyegetést. Amikor Ellen megszállottságának jeleit mutatja, Depp elképesztő fizikai és érzelmi játékkal adja át, kiváltképpen egy sikertelen ördögűzés-jelenetben, amelyet Willem Dafoe karaktere, Franz professzor vezet. Ez a jelenet, amelyet Louise Ford dinamikus vágása és Jarin Blaschke gyönyörűen komponált képei kiemelnek a mozifilm groteszk képvilágából, s a film egyik legemlékezetesebb jelenetsora.
Depp és Nicholas Hoult (Thomas Hutter) közötti kémia is említésre méltó. Eggers Thomas karakterét fiatalabbnak és visszafogottabbnak ábrázolja, mint az eredeti 1922-es változatban, ami érdekes dinamikát teremt a két főszereplő között. Hoult sziporkázik a szerepben, nagyszerűen adja át Thomas törődését Ellen iránt, még akkor is, amikor a nő felfedi sötét titkát szerelme előtt. Thomas habozása és rejtett félelme azonban már a film elején érzékelhető, amit Hoult színésztehetségével hitelesen és természetesen ad vissza.
A mellékszereplők szintén sokat hozzátesznek a film hangulatához. Emma Corrin Anna Hardingként különösen erőteljes, leginkább azt a jelenetet emelnénk ki, amikor Ellenhez fűződő kapcsolatát mutatja meg. Egy érzelmes jelenetben Corrin és Depp játéka szinte kézzelfoghatóvá teszi a karakterek közötti kapcsolatot. Dafoe Franz professzora viszont egy teológiai „őrült tudósként” hozza a film kaotikusabb oldalát, bár időnként inkább a történet magyarázatára szolgáló eszköznek tűnik, semmint önálló karakternek.
A film fénypontja, amikor megpillantjuk a szörnyet. Bill Skarsgård Orlok grófja tényleg félelmetes, és nemcsak a groteszk maszkjának köszönhetően. A színész már bizonyított Pennywise szerepében, pazarul keltette életre a földönkívüli szörnyet Stephen King híres regényéből, és ezúttal sem okozott csalódást. Rekedtes hangja és fenyegető jelenléte tökéletesen visszaadja Orlok valódi szörnyűségét. A karakter árnyjátéka és azok mozgása különösen hatásos, nosztalgikus elemet kölcsönözve a filmnek.
VERDIKT
Cselekményében Eggers Nosferatu című filmje főleg az első és utolsó felvonásban tündököl, ahol a feszültség és a horror csúcsosodik ki. Bár a második felvonás eleje kissé elhúzottnak tűnhet, a harmadik felvonás okos adaptációs döntései és friss elemei új színt visznek a történetbe. A direktor ezzel az újragondolással modernizálja a klasszikust, miközben hű marad annak lényegéhez, és olyan emlékezetes élményt nyújt, amely egyaránt tiszteleg az eredeti előtt és új mélységeket ad hozzá.
Szólj hozzá!