Mortal Kombat II. – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

A Mortal Kombat neve sokaknak egyet jelent a túltolt, már-már önmaga paródiájába hajló brutalitással. Egy olyan világgal, ahol a vérontás nemhogy nem visszafogott, hanem kifejezetten ünnepelt eleme az élménynek. Azok, akik nosztalgiával gondolnak a franchise-ra, pontosan ezt az élményt keresik: látványos, teátrális erőszakot, amit nem kell komolyan venni, csak élvezni. A korábbi filmes próbálkozások vegyes fogadtatásban részesültek, de még a gyengébb daraboknak is volt egyfajta bájuk. A 2021-es reboot viszont ezt sem tudta hozni. A Mortal Kombat egy lelketlen, erőtlen próbálkozásra sikerült, amely se történetben, se akcióban nem tudott maradandót nyújtani.

Ehhez képest a Mortal Kombat II. már eleve alacsony elvárásokkal indul, ami végül a javára válik. Nem hibátlan film, messze nem, de érezhetően több élet van benne, mint az elődjében, mert a második rész végre azt adja, amit az első rész ígért, de a látvány mögött továbbra is ott maradnak a jól ismert problémák. A történet közvetlenül az első rész után veszi fel a fonalat. Az első rész egyik legnagyobb problémája az volt, hogy maga a címadó torna valójában meg sem történt – inkább egy hosszú felvezetés volt, ahol a karakterek összegyűltek és ráébredtek a képességeikre. A folytatás legalább ezen túllép, és ténylegesen eljuttat minket a Mortal Kombat világába. A sztori alapja nem bonyolult: földi harcosok küzdenek más világok bajnokaival, hogy megakadályozzák a Föld leigázását.

Kövess minket Facebookon is!

Cole Young (Lewis Tan) visszatér, bár ezúttal szerencsére nem ő viszi a hátán a filmet. A csapat egy kulcsfontosságú tagot veszít, így kénytelenek új harcost bevonni: Johnny Cage (Karl Urban) csatlakozik a Föld megmentéséért. Ő egy lecsúszott akciófilmsztár, aki a ’90-es években még menő volt, mára viszont inkább önmaga árnyéka. Az ő karakteríve az egyik érdekesebb szál a filmben. Egy cinikus, kiégett figura próbál új értelmet találni, és valódi harcossá válni. Ezzel párhuzamosan fut Kitana (Adeline Rudolph) története is, aki bár az ellenség oldalán tűnik fel, egyre inkább megkérdőjelezi a saját helyét az univerzumban. A két szál együtt ad egy minimális érzelmi kapaszkodót, még ha a film nem is mélyed el igazán bennük.

Ami viszont egyértelműen fejlődött minden korábbi próbálkozáshoz képest, az az akció. Simon McQuoid rendező ezúttal sokkal jobban ráérzett arra, hogyan kell működtetni ezeket a jeleneteket. Ebben kulcsfontosságú szerepet játszott az is, hogy meghallgatták a visszajelzéseket, adtak a rajongók szavaira, és azt emelték ki, amiben erős a franchise. A harcok látványosabbak, van súlyuk, és időnként még érzelmi töltetet is kapnak. Kifejezetten erős például Liu Kang és Kung Lao összecsapása, ahol a koreográfia és a karakterek közötti konfliktus egyszerre működik. Itt már tényleg azt érzed, hogy nem csak ütnek egymásra, hanem van tétje is a dolognak. Ugyanakkor ez nem elég, a dinamika továbbra is hiányzik a rendezésből. Sokszor hiányzik az a lendület, amit egy ilyen túlpörgött világtól várnál. A kamera gyakran túl statikus, a jelenetek néha darabosnak hatnak. És ez bizony visszafogja az összképet, még akkor is, ha maga a koreográfia rendben van.

A látványvilág vegyes képet mutat. Nem spóroltak a CGI-jal, és nem mindig meggyőző – különösen, amikor a digitális karakterek „súlytalanul” mozognak a küzdőtéren. A számítógépes effektekkel ellentétben viszont a gyakorlati effektek jelenléte sokat dob az élményen. Amikor valódi díszletek, jelmezek és fizikai jelenlét dominál, az összkép sokkal jobb képet fest. Shao Kahn például nem egy digitális figura a vásznon, hanem fizikai testbe bújtatott vadállat.

Johnny Cage színrelépése egyértelműen jó döntés volt. Karl Urban láthatóan élvezi a szerepet, és hoz egy kis lazaságot a filmbe. A karakter humora átjön, főleg amikor nem erőltetik túl. Kano visszatérése kevésbé egyértelmű – az első rész poéngyárasa ezúttal visszafogottabb, de most is akadnak pillanatok, amikor inkább kizökkentenek, mint szórakoztatnak. A régi karakterek többsége azt hozza, amit elvártuk az első film után: jelen vannak, sodródnak a történettel, de ha ki kellene emelnem egy jó momentumukat, bajban lennék. Skorpió és Sub-Zero közötti konfliktus például továbbra sem kap igazi mélységet, pedig a benne rejlő potenciál óriási lenne. Kár érte, mert a színészek többre lennének képesek, arról pedig már nem is beszélve, hogy két ilyen neves karakter ennél sokkal többet érdemelt volna a filmvásznon.

Ezen sokat lehetne vitatkozni, hogy az írók nem erőltették meg magukat, mert valószínűleg nem drámát és mély történetet vártak, maga a videójáték sem túl erős sztoriban (az újak kivételével), de az mindenképpen negatívum, hogy a forgatókönyv alapvetően csak arra szolgál, hogy összekösse az akciójeleneteket. Nem rossz, de nem is különösebben érdekes. A karakterek nagy része egydimenziós marad, és a történet sem próbál igazán kitörni a megszokott keretek közül. A végén ráadásul ismét kapunk egy kis folytatásra utaló felvezetést, ami inkább frusztráló, mint izgalmas.

VERDIKT

A Mortal Kombat II. előrelépés. Nem váltja meg a világot, és nem is lesz belőle műfaji klasszikus, de végre hozza azt a fajta szórakoztató, véres látványvilágot, amit ettől a sorozattól elvárnánk. A hibái megmaradtak, de legalább most már van mellette élvezhető tartalom is. Ha valaki szereti a túlzó, kicsit bugyuta, de látványos akciófilmeket, itt jó eséllyel megtalálja, amit keres. És bár még bőven lenne hova fejlődni, ez már egy olyan irány, amiben érdemes továbbmenni.