Monarch: A szörnyek hagyatéka 2. évad – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

A MonsterVerse teljes erővel dübörög tovább, még ha nem is ontja magából a tartalmat olyan tempóban, mint más franchise-ok. A Godzillát, Kongot és a különféle titánokat felvonultató univerzum már több mint egy évtizede jelen van, és a mozifilmek mellett fokozatosan nyit a sorozatok felé is. Ezek közül a legjelentősebb a Monarch: A szörnyek hagyatéka (Monarch: Legacy of Monsters), amely a filmek közötti réseket tölti ki, háttértörténetekkel és karakterközpontú megközelítéssel.

Az első évad egyik sajátossága az volt, hogy – költséghatékonysági okokból is – főként az emberekre helyezte a hangsúlyt, nem pedig a titánokra. Ez nem jelentette azt, hogy nem láttuk Godzillát vagy más titánokat az Apple TV képernyőjén, de közel sem annyit, mint amit elvártunk a mozifilmek után. Ez magyarázat lehet arra is, hogy miért ez a sorozat címe, mert ha a titánok szerepelnének benne, akkor könnyen a közönség haragját is kiválthatta volna, ellenben a sorozatos formában meglepően jól működött az emberi szál, sőt mi több, mélyítette az ikonikus szálat. A második évadnál viszont jogos a kérdés: hogyan állják meg a helyüket ezek a „nem kaiju” karakterek, ha még nagyobb figyelem hárul rájuk?

Kövess minket Facebookon is!

A nyitójelenet visszarepít oda, ahol az első évad véget ért. A Monarch dolgozói menekülnek Kong elől a Koponya-szigeten. Már az első néhány epizód után kijelenthetjük, hogy a folytatásban ezúttal több szörnyet és több akciót kapunk. A történet azonban továbbra sem könnyen követhető. A széria több idősíkon játszódik az első évadhoz hasonlóan, és szorosan kapcsolódik egy már létező filmes univerzumhoz. Az egyik szál az 1950-es és 60-as évekbe repít vissza, a Monarch korai időszakába, amikor még titokban kutatták a világban felbukkanó lényeket. Itt egyfajta szerelmi háromszög bontakozik ki Bill Randa, Keiko Miura és Lee Shaw között, miközben különböző titánok után nyomoznak. A másik történetszál a „jelenben” játszódik, amely valójában a 2014-es Godzilla eseményei utáni időszakot jelenti. Az első évad végén több karakter – köztük Cate és Corah – egy időtorzuláson keresztül 2015-ből 2017-be került, miután kapcsolatba kerültek az Üreges Föld névre keresztelt titánvilággal. Velük tart Keiko is, aki számára alig telt el idő az 1959-es eltűnése óta, miközben a felszínen közel hat évtized múlt el.

Ez a puzzle elsőre bonyolultnak tűnik, érdekes módon mégis egyszerűbbé teszi a második évadot. A korábban külön utakon járó karakterek most egy helyre kerülnek: egy Monarch-hajón, amely egy mobil bázisként működik. Innen indul az új küldetésük – visszatérni a Koponya-szigetre, újranyitni a rést, és megmenteni Lee Shaw-t, még akkor is, ha ezzel szembemennek a Monarch utasításaival.

Az expedíció természetesen újabb veszélyeket hoz, és ismét találkoznak a sziget lényeivel, köztük Konggal is. A jelenkori események párhuzamosan futnak egy 1957-ben játszódó történettel, ahol a múltbeli karakterek egy dél-chilei faluban kutatnak egy új titán után. Mindkét szál egy új, eddig nem látott lényt vezet be, amely a későbbi epizódok egyik központi eleme lesz.

A sorozat hangulata sok szempontból emlékeztet egy olyan világra, ahol titkos ügynökségek, szörnyek és összefonódó történetszálak keverednek – mintha az X-akták találkozna egy nagyobb filmes univerzummal. Ugyanakkor kevésbé furcsa, mint az előbbi, és kevésbé „könnyed”, mint sok mai blockbuster. A második évad egyik legnagyobb kihívása továbbra is az egyensúly megtartása. Egy ilyen sorozat nem engedheti meg magának, hogy minden epizódban látványos szörnycsatákat mutasson, ugyanakkor túl sok titán nélküli rész esetén a nézőkben hiányérzet alakulhat ki a szörnyek mellőzésével. A nyitóepizód szerencsére jól találja meg ezt az egyensúlyt: lendületes, akciódús, és nem hagyja, hogy a történet leüljön.

A több idősík közötti váltás is tisztább lett a korábbi epizódihoz képest, mivel most két jól elkülöníthető történetszál fut párhuzamosan. Noha a sorozat hajlamos arra, hogy a karaktereket szétválassza, majd drámai módon újra összehozza, a koponya-szigeti küldetés kifejezetten jól működik, és néhol az ikonikus Jurassic Park hangulatát idézi, kisebb léptékű, de izgalmas lényekkel. Megjegyeznénk, hogy a széria legújabb részei bizonyos szempontból jobban bővíti a szörnyek világát, mint néhány hasonló filmes franchise. Nemcsak a pusztítást mutatja meg, hanem azt is, hogyan néz ki egy olyan világ, ahol a mindennapok részeként gondolunk ezekre a szörnyekre.

A karakterek személyes történetei kiemelt szerepet kapnak. A Monarch-sorozat komolyan veszi a családi és érzelmi szálakat, már akar is, ha úgy érezzük, hogy elnyújtották. A színészek közül Mari Yamamoto emelkedik ki, aki Keiko karakterét két különböző idősíkban is hitelesen hozza. Játéka inkább klasszikus melodrámára emlékeztet, mint tipikus tévés megoldásokra. Emellett Takehiro Hira is hangsúlyosabb szerepet kap, és csendes, belső feszültséggel teli alakítást nyújt.

VERDIKT

Az évad végére egy kérdés maradt: megérte várni a folytatásra? A Monarch: A szörnyek hagyatéka második évada erősebben kezdett, mint az első évad, ám a végére nem tudott szintet lépni, azt is mondhatnánk, hogy egy helyben táncolt végig. Több akciót és több szörnyet kínál, miközben továbbra is az emberi történetekre épít. A felépítés és a tempó néha kihívás elé állítja a nézőt, ennek ellenére képes fenntartani az érdeklődést hétről hétre, és ígéretesen folytatja a MonsterVerse kibővítését.