Mission: Impossible – A végső leszámolás kritika

Több mint huszonöt éve követhetjük Ethan Hunt és az IMF (Impossible Mission Force) csapatának küldetéseit, és most elérkeztünk a végéhez – legalábbis ezt ígéri a Mission: Impossible – A végső leszámolás alcíme. Tom Cruise és állandó alkotótársa, Christopher McQuarrie mindent beleadnak, hogy méltó lezárást adjanak a legendás sorozatnak. A tét hatalmas, az ambíció az egekben van, a végeredmény viszont sajnos nem olyan elegáns, mint reméltük. A film sokszor pont a saját múltjába gabalyodik bele: a túlzott múltidézés, a bonyolult kémjátszmák, a folyamatos visszautalások és a már-már megszállott nosztalgia egyfajta belső harcot vív a sztori frissességével – és gyakran győznek is.

Bár a film új címet kapott, ne legyenek illúzióink: ez egyértelműen a 2 éve bemutatott Mission: Impossible – Leszámolás második része, ahogy azt eredetileg is tervezték. A történet ott folytatódik, ahol a 2023-as epizód abbamaradt. Ethan Hunt (Tom Cruise) és hűséges társai, Luther (Ving Rhames) és Benji (Simon Pegg) a rejtélyes Gabriel (Esai Morales) nyomában járnak, aki egy veszélyes mesterséges intelligencia, az Entitás révén akarja térdre kényszeríteni a világot. Ez az MI már beférkőzött a világ nagyhatalmainak atomarzenáljába, így a tét ezúttal nem kevesebb, mint a globális pusztulás elkerülése. Ethan ezért új társakat is toboroz, visszatér Grace (Hayley Atwell), valamint csatlakozik hozzá Paris (Pom Klementieff) és Degas (Greg Tarzan Davis), akik korábban még az ellenfelei voltak.

A szereplőgárda elképesztően impozáns. Cruise még mindig teljes erőbedobással játssza a megfáradt, de eltökélt Ethan Huntot; egymást érik a hajmeresztő kaszkadőrmutatványok. Simon Pegg és Ving Rhames remekül hozzák a jól ismert karakteres szerepüket, Hayley Atwell pedig továbbra is remek párost alkot Cruise-zal. A filmben felbukkan még Angela Bassett, Henry Czerny, valamint Nick Offerman és Holt McCallany is, akik az MI jövője és veszélyei kapcsán etikai dilemmákba kerülnek – de sajnos ezek a szálak nem mindig kapnak elég figyelmet.

A film egyik legerősebb aspektusát a mesterséges intelligenciával kapcsolatos téma szolgáltatja. Az Entitás koncepciója félelmetesen aktuális: az MI térhódítása, a kibertámadások és a digitális tér sebezhetősége olyan kérdések, amelyek valóban húsbavágóak. Korunk legtitokzatosabb és legveszélyesebb pontja egyben, hogy mihez kezd az emberiség az új hatalommal, mire használják fel, és mennyi szabadságot adunk a gépeknek. Sok más film megénekelte már ezt, de talán ez a film boncolgatja leghitelesebben a témát, hogy mekkora veszélyforrás is az MI, ha rossz kezekbe kerül. McQuarrie és társszerzője, Erik Jendresen próbálják visszahozni a klasszikus kémfilmes hangulatot, titkosügynöki játszmákkal, többoldalú konfliktusokkal és rejtélyes szereplőkkel.

Csakhogy amint elindulna valami újszerű, jön a jól ismert hiba: a múlt. A film egyre jobban elsüllyed abban a kényszeres vágyban, hogy minden korábbi részt egy grandiózus történetívbe csomagoljon. Ezzel az a baj, hogy ezeket a filmeket eredetileg sosem ebben a szellemben készítették. Most viszont minden korábbi küldetést egy hatalmas mozaikdarabnak próbálnak beállítani, ami egy epikus végjátékhoz vezet – de a kirakós nem áll össze szépen. A nosztalgia, amitől rajongók ezrei remélnek katarzist, inkább zavarossá és erőltetetté teszi a történetet.

A legszembetűnőbb példa: Rolf Saxon visszatérése az 1996-os eredeti film mellékszereplőjeként (William Donloe) teljesen értelmetlennek tűnik, és csak egyetlen célt szolgál – hogy „összekösse” a szálakat. Ugyanez igaz Briggs ügynökre (Shea Whigham) karakterére is, akit a film sokkal fontosabbnak próbál beállítani, mint amennyit a cselekmény ténylegesen indokol. Közben olyan érdekes új karakterek, mint Hannah Waddingham (Ted Lasso), Tramell Tillman (Különválás) vagy Katy O’Brian (Love Lies Bleeding) szinte teljesen háttérbe szorulnak. Pedig sokkal izgalmasabb lett volna őket jobban kibontani, mint újra meg újra egy-egy régi jelenetre visszacsatolni. A főgonosz Gabriel is csak papíron tűnik fenyegetőnek – nincs igazi mélysége, motivációi gyengék, karaktere pedig inkább csak egy elnagyolt szimbólum. Az „első résszel” ellentétben itt igazából már nem is játszik rosszfiút, csak úgy rébuszokban beszélnek róla, és a végén kap igazán szerepet, de akkor valljuk be őszintén, lehengerlő képsorokon keresztül követhetjük földön és levegőben.

A franchise egyik fő vonzereje mindig is az elképesztő, gyakran életveszélyes akciójelenetek voltak – és ez most sincs másként. Fraser Taggart operatőr munkája elsőrangú, különösen a középső szekcióban, ahol Ethan egy sarkvidéki tengeralattjárón hajt végre küldetést. A harmadik felvonásban pedig jön a kötelező életveszélyes kaszkadőrmutatvány: egy repülőgépes küzdelem, ami ismét Cruise bátorságát és fizikai teljesítményét dicséri. Csakhogy mindkét nagy akciószekvencia gyanúsan ismerős. A tengeralattjárós jelenet emlékeztet a Mission: Impossible – Titkos nemzet víz alatti betörésére, a repülős jelenet pedig a Mission: Impossible – Utóhatás helikopteres üldözését idézi. Nincs igazi új ötlet, csak tisztelgés – és bár technikailag hibátlan, a meglepetés ereje ezúttal hiányzik.

VERDIKT

A Mission: Impossible – A végső leszámolás egy sokszereplős, látványos, időnként izgalmas, máskor túlírt és túlzottan múltba révedő zárás. Amikor működik, akkor emlékeztet rá, hogy miért is szerettük ezt a sorozatot. De amikor túl mélyre merül saját legendájában, akkor megakasztja a lendületet. A nosztalgia önmagában nem elég – különösen nem akkor, ha elnyomja az új karaktereket, az új ötleteket, és azt a fajta szívből jövő energiát, ami ezt a franchise-t mindig is életben tartotta.