A Mennydörgők* Jake Schreier (Papírvárosok, Balhék) rendezésében olyan antihősökből és egykori gonosztevőkből álló csapat történetét meséli el, akiket az amerikai kormány verbuvál össze, hogy olyan veszélyes küldetéseket hajtsanak végre, amiket a hagyományos szuperhősök már nem tudnak kezelni. A csapatot Valentina Allegra de Fontaine (Julia Louis-Dreyfus) irányítja, a csapatban pedig olyan ismerős arcokat találunk, mint Yelena Belova, Bucky Barnes, azaz a Tél Katonája, Vörös Őr, U.S. Agent, Szellem és Kiképző.
Abban az univerzumban, ahol a Marvel-formula már kezdett kiszámíthatóvá válni, a Mennydörgők csapata meglepően friss, üdítő élményt kínál. Több ez, mint egy újabb „kívülállókból álló csapatra” fókuszáló film: az egyik legeredetibb Marvel-projekt az utóbbi időszakból. Míg az Bosszúállók csillogó és szabályos, A galaxis őrzői színesen szertelen, addig a Mennydörgők* sérült, erkölcsileg szürke zónában mozgó karakterekre épít, akik inkább saját belső démonaikkal küzdenek, mintsem világot mentsenek. Ez a film nem a világ megmentéséről szól, hanem önmagunk túléléséről.
Amitől ez a film igazán szintet lép, az az akciók kidolgozottsága. Schreier elképesztő precizitással vezényli le az összecsapásokat: őszinte és egyben gyönyörűen koreografált jeleneteket kapunk. Nincsenek kapkodó vágások vagy álcázó trükkök – minden ütés, minden mozdulat nyers és valódi. Az akció nem csupán látványról szól, hanem a karakterek személyiségének kibontakozása. Ettől lett olyan egyedi és látványos ez a film, amiben kezdetben senki se bízott. A csapat minden egyes tagjának megvan a saját stílusa a küzdelemben – van, aki ösztönösen tombol, más hezitál vagy épp kétségbeesetten küzd. A rendezés végig kerüli a szuperhősfilmekre jellemző mesterségességet, és ehelyett földközeli, fizikai stílust választ. A film akciójelenetei nem a méretük miatt emlékezetesek, hanem mert feszültek, súlyosak, és jelentéssel bírnak. Az elhagyott komplexumban játszódó jelenet például rögtön ikonikussá válik – nincs alatta zene, csak zihálás, ütések, nyers valóság. A direktor érezhetően nem egy újabb Marvel-fejezetet akart, hanem valami esztétikailag is különlegeset alkotni. És ez sikerült is neki – a film végig súlyt, stílust és ritka őszinteséget hoz a Marvel világába.
De ha van valaki, aki igazán a szívét adja ennek a filmnek, az Lewis Pullman, Bob – vagyis a rejtélyes és instabil Őrszem – szerepében. A Top Gun: Maverickből ismert színész most pályafutása legmegdöbbentőbb és legerősebb alakítását nyújtja – és talán az utóbbi évek MCU-jában az egyik legfontosabbat. Bob nemcsak az egyik legerősebb Marvel-hős – ő egyben a leginkább összetört is. Pullman karaktere olyan figura, akit saját létezése kísért, akit az isteni hatalom és gyermeki törékenység kettőssége feszít. Ebben az ellentétben rejlik Pullman zsenialitása: olyan erőt játszik, amely fél önmagától – egy istent, aki könyörög, hogy ne kelljen léteznie. Az alakítása hihetetlenül visszafogott, mégis szívszorító. Soha nem játszik túl, nem tolja túl az érzelmeket – épp ettől működik. A csendes fájdalom, az üres tekintet, a feszültségtől remegő pillanatok – mind egy olyan karakter portréját rajzolják meg, akiből könnyen lehetett volna csak egy „sötét Superman”. De Pullman sokkal többet ad: finoman, mégis őszinteséggel beszél depresszióról, elidegenedésről, belső sötétségről. Bob nem remény szimbóluma, hanem maga a fenyegetés – és mégis együttérzünk vele.
A rendező újra dicséretet érdemel, amiért nem siettet semmit. Teret ad Pullman játékának, hagyja lélegezni a karaktert. Nem fegyverként kezeli Bobot, hanem magány, trauma és belső harc élő tanulmányaként. Pullman nemcsak újradefiniálta Őrszemet a vásznon – új érzelmi mélységet adott az MCU-nak. Ha valóban új korszak jön a Marvelnél, Bob lesz annak legsötétebb és legbátrabb szimbóluma.
Florence Pugh már eddig is bebizonyította, hogy Yelena Belova az MCU egyik legsármosabb és legösszetettebb karaktere. De itt még magasabb szintre emeli: túlmutat az eddigi szarkazmuson és maró irónián. A filmben Yelena megtört, kimerült, és kétségbeesetten próbálja fenntartani az irányítás illúzióját. Pugh minden jelenetet ural mágneses jelenlétével – hol hideg, profi kémként, hol fájdalmasan emberi, törékeny pillanatokban. A gesztusai, a csendjei, a tekintete sokszor többet mondanak, mint bármelyik vicces beszólás. Yelena ereje mögött kimondatlan fájdalom húzódik – Pugh ezt hitelesen és szívszorítóan mutatja meg, igazi emberi arccal ruházva fel a karaktert.
Közben Wyatt Russell is élete egyik legerősebb és legvisszafogottabb alakítását nyújtja John Walkerként, vagyis az U.S. Agentként. Míg A Sólyom és a Tél Katonája című sorozatban egy lobbanékony, ellenséges figura volt, itt sokkal visszafogottabb, de belül feszül, mint egy felrobbanás előtt álló akna. Walker egy ember, akit összetört az a rendszer, amit szolgálni esküdött – és Russell ezt mély, szinte csendes játékkal kelti életre, időnként elszabaduló, pusztító érzelmi kitörésekkel. Az ő U.S. Agentje tragikus figura: egy katona, aki már nem tudja, jár-e neki a megváltás, mégis keresi.
Látványban a Mennydörgők* talán nem újítja meg a szuperhősfilmes vizualitást, de meglepően jól működik a visszafogottabb, szürkés tónusú világával – de itt emelnénk ki, hogy végre valódi színeket látunk a filmvásznon, ugyanis szaturációban nagyot lépett elő ezzel a filmmel a stúdió. A képi világ közelebb áll az Amerika kapitány: A tél katonájához, mint a szokásos színes Marvel-filmekhez – és ez a „kopottság” jól passzol a karakterek törött lelkiállapotához. Igen, néha kicsit egyhangúnak tűnhet, de ennek oka van: jobb napokat is megéltek főszereplőink, itt most mélyponton vannak. A világ, amit látunk, ezt tükrözi vissza. Néha épp ebben a komorságban villan fel egy-egy igazán erős képi megoldás – ettől sokkal intenzívebb az élmény. A film elkerüli a Marvelre jellemző túlpörgetett pirotechnikát – és ez meglepő módon pont ettől működik igazán.
Természetesen sokan arra kíváncsiak, hogy mit is jelent a címben az a bizonyos csillag (*), amelyre végül a film legvégén kapunk választ. Spoiler nélkül annyit mondanánk, hogy ez a kis szimbólum dupla jelentéssel bír. Egyrészt a csapat tagjainak belső sebeire utal, másrészt elindít egy olyan fordulatot, ami az egész MCU-ra hatással lesz. A stáblista utáni jelenet ezt csak megerősíti: egy ambiciózus húzással nyitja meg az utat a Bosszúállók: Ítéletnap felé – és megerősíti azt, hogy a Mennydörgők* éppen csak megrengették a földet, mert valami sokkal nagyobb közeledik.
VERDIKT
Ami eleinte egy önálló filmnek tűnt sérült antihősökről, valójában egy sokkal sötétebb, kaotikusabb és epikusabb történet kezdete. A Mennydörgők* az egyik legerősebb és legkülönlegesebb Marvel-film az utóbbi évekből. Bátor a melankóliájával, brutális az akcióiban, és érzelmileg megrázó, köszönhetően a színészi alakításoknak – különösen Lewis Pullmannak és Florence Pughnak. Jake Schreier magabiztos rendezése végig kézben tartja a filmet, és még az egyszerűbb vizuális megoldásokból is kihozza a maximumot. Ez a film nem csak egy újabb antihősös történet – ez egy őszinte, fájdalmas gondolat arról, hogyan küzdünk a múltunkkal, bűntudatunkkal és a megváltás utáni vággyal. Ha az MCU valóban új korszakba lép, ennek a filmnek a nyitánya meglepően erős – és mi alig várjuk, mit hoz a következő fejezet.
