Mélytengeri rémálom – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Beúszott a Netflixre a Mélytengeri rémálom (Below), melyben a távoli északon található Snook’s Arm nevű kis települést egy rejtélyes tengeri lény terrorizálja. A kanadai minisorozat egész erősen indít, hogy aztán meglehetősen hamar kiderüljön, ez hat rész helyett egy másfél órás filmként mennyivel több lehetett volna…de azért a Kraken aranyos lett.

Calvin családja egy nap költözni kényszerül, a kormány ugyanis áttelepítteti őket Snook’s Arm vidékére, ahol állításuk szerint sokkal élhettőbb lesz. Partot érés előtt a házuk és hajójuk is megfeneklik, majd Calvin szembe találja magát egy hatalmas szemmel, ami a víztükör alól bámulja, s tova is tűnik egy pillanat alatt. Viszi magával a házat és Calvin apját is, ráadásul neki kell megszabadulni a vesztő súlytól, ami lehúzná őket is. Így hát nem csoda, hogy mindenki úgy hiszi, csak a bűntudata keres kifogásokat, mikor egy hatalmas tengeri szörnyről mesél. Ám eltelik negyven év, s a lény újra felbukkan…

Kövess minket Facebookon is!

Alapvetően ebből az alaphelyzetből egy csápos cápa-filmre gondolnánk, s ehhez tartja magát az első két rész erejéig. A tengeri szörnyünket sosem mutogatják, csak sejtetik a jelenlétét, miközben egyre több hajó süllyed el a környező vizeken, s persze emberek szívódnak fel. Aztán hirtelen inkább egy ökológia katasztrófával kellene szembenézni, mert egy akkora jéghegy kerül a városka öblébe, mint, s tényleg semmi túlzással, maga a település. A lénynek pedig minden bizonnyal köze van hozzá. De mire ezt végiggondolhatnánk, már egy vírus vagy valamiféle betegség tizedelné a lakosságot, ami a jéggel érkezik, és ezen a ponton már teljesen elvesztettük szörnyünket.

A Mélytengeri rémálom rengeteg témát ragad meg a sok karjával, s ezek közül van amelyik erősebben, van amelyik marha gyengén csatlakozik bele abba az elképzelésbe, amiből valaha kiindulhatott. Mondhatni a szörny igyekszik összefogni ezeket, de végülis megoldja. A lábasfejűnk egy amolyan régmúltból érkező egyed, aki valószínűleg a vizek felmelegedésével sodródott messzebbre a kelleténél. A hat rész alatt nem sokat mutogatják, de így is hamar elveszti a félelemkeltés képességét (már ha valakinél okoz), a misztikum pedig utoljára A Karib-tenger kalózaiban lengte körül. Ráadásul nem túl kidolgozott, legfőképp nyilván sötétben vagy távolról jelenik meg. Mire végre láthatjuk rendesen is, már kívülről tudjuk, mi fog történni, s miért teszi amit tesz.

A legkidolgozottabb része a szeme. Ami méretéből adódóan lehetne fenyegető, de egyre inkább arra gondol az ember, hogy milyen kedves, esetleg aranyos. Merthogy a szem a lélek tükre, és ebben bizony nincs ellenszenv, legalábbis ha egy tíz éves fiúra néz. Másokkal is inkább érdeklődő, de persze egy vadállatról beszélünk. Aki még intelligens is, amit szintén nagyjából egyszer használnak ki, mikor kinyitja egy tengeralattjáró zsilipjét. Másszóval itt rögtön adott egy műfaji kettősség, ugyanis a szörnyfilm fél szörnyesíteni a szörnyét, mert később szeretne vele intő gondolatokat magyarázni a természetről és az emberekről. Mondhatnánk, hogy anno A cápa is csak egy cápát adott, nem túrbózta fel mindenféle ősálattá vagy bármivé, de ott igencsak sokat számított a megközelítés, a snittek beállítása és a hangulatkeltés. Itt minden hiányzik ebből, szó szerint egy kicsit is fenyegető shotot is nehéz felidézni.

Sőt a lény a széria felénél megfeneklik, hogy jöhessen a rejtélyes jéghegy, majd egy vírus, amelynek hatására mindenki vízbe akarja fojtani magát. És megjelenik egy horrorisztikus vizes nő is, aki Calvin fiát kísérti az ágyban, majd el is tünteti, hogy aztán ezt a tengeri legendát (bár nem kifejezetten tengeri) is feloldják teljesen hétköznapian. A betegség is gyors lefolyású, így bár megnehezíti a lakosság életét, végre visszatérhetünk a szörnyekhez, de senki sem aggódik úgy igazán egyik miatt sem.

A lábasfejű mellett Calvinen és családján lenne a hangsúly, s legalább a személyes drámát jól kezeli a forgatókönyv. A színészi játék nem túl acélos, de nem is zökkent ki néhány szereplőtől eltekintve, bár bőven elég lett volna Calvin ehhez az egészhez. Egy másfél órában megkapó lehetett volna nézni a magányosságba gyötört halász és a lábasfejű küzdelmét, akár ugyanilyen végkifejlettel. Merthogy a végére Calvin azzal tudja elengedni a múltat, ha segít a lénynek, s ehhez rá kell jönnie, hogy a valódi gonosz az ember. Az átköltöztetések nem véletlenek, ahogy a munkája ellehetetlenítése sem a természet védelme érdekében történt. Mondhatni az egész egy orbitális nagy képmutatás, s amikor kéne, a nagy emberek nem segítenek se embereken, se állatokon.

A gondolat önmagában erős, s Josh Hartnettnek még jól is áll, de a tálalás ugyanolyan, mint a szörnyünknél. A sorozat belenyúlna az emberi kapzsiság és hülyeség okozta generációs problémákba, mind állami, mind magánszinten, a természet felé tanúsított viselkedésünkbe, s végül abba is, hogy ez utóbbi milyen ismeretlen fenyegetéseket szül. A távolban felbukkan egy még hatalmasabb jéghegy, ami ki tudja, mit tartogathat. A Mélytengeri rémálom mindent bevet, s talán a fő témája ennek a rémálomnak, az ismeretlennek a kiléte, amivel sokszor azonosítják a végtelenbe lenyúló óceánt magát. De nehéz megmondani.

VERDIKT

A Mélytengeri rémálom egy sekélyes szörnyes sorozat, amely elszórakoztathat, de rettentően sokat akar markolni. A mini Kraken menti a menthetőt, de kár érte, mert nagy hiány mutatkozik ebben a műfajban, s itt még egy egészen érdekes irány kezdett kibontakozni a valódi szörnyeket illetően. Mondjuk valaki elmondhatná, hogy a múltban hogy sikerült megölnie Calvin apját, ha amúgy védelmez, de ilyenek nem akadnak fenn a készítők hálójában.