Mario Kart World – Teszt

Bár a Nintendo Switch 2 egészen lenyűgöző és tiszteletre méltó launch felhozatallal érkezik játékok szempontjából, ha közelebbről megnézzük, akkor kitűnik, hogy igazából csak egy játékot kapunk egyelőre Nintendo-tól magától (a többiek „csupán” olyan third-party portok, mint a Hitman-gyűjtemény, vagy éppen a Cyberpunk 2077). S bár az elkövetkezendő hónapok nagyon okosan és leleményesen vannak megtervezve a japán cégóriás által, olyan bekészített címekkel, mint a júliusban érkező Donkey Kong Bananza, vagy az évben még biztosan otthonunkba kopogtató Metroid Prime 4, addig a Mario Kart World-nek azt kell a hatalmas súlyt elcipelnie a hátán, ami egy konzol indításával jár. Márpedig ez a súly valóban jelentős – nem csak azt kell bebizonyítania , hogy a konzolt megérte megvenni és vele befektetni a jövőbeni címekbe (akármennyire is hangzanak furcsán a „befektetés” és a „konzol” szavak egy mondatban), de eléggé ütősnek is kell lennie ahhoz, hogy megérje kifizetni érte az új, USA-ban 80 dolláros sztenderd árat. A Nintendo szerint mindkét válaszra egy hatalmas IGEN lesz a válasz – de vajon hogy néz ki ez a vásárlói oldalról?

A Mario Kart-sorozat nem kapott új epizódot majd egy évtizede, és valamilyen szempontból érthető is ez a döntés, hiszen az előző, még Wii U-ról portolt Mario Kart 8 Deluxe hatalmas sikereket ért el, úgy vették, mint a cukrot, valamint magát a formulát is tökéletesítette a fejlesztőcsapat. Nem volt olyan Nintendo-tulajdonos, akinek ne lett volna ott a játék a könyvtárában, és igazából az a rész olyan tükörsimára és tűpontosra fejlesztette a játékmenetet, hogy ezután csak valamilyen csavarral lehetett emelni a téteket ahhoz, hogy új epizódot hozzanak tető alá a sorozatban.

A Mario Kart World pontosan ezt teszi, ugyanis a legfőbb „gimmick”-je a nyitott világ – s míg a bejelentéskor nagyon sokan arra számítottak, hogy egy amolyan Forza Horizon-féle hatalmas térképet kapunk, rengeteg egyjátékos/többjátékos tennivalóval, a valóság azonban ennél sokkal összetettebb, és ellentmondásosan valamilyen szinten egyszerűbb. A nyitottság ugyanis egy amolyan mellékfogásként van jelen a játékban, a menüből elérhető „free roam” funkció formájában, mely során a teljes térképet szabadon bejárhatjuk választott karakterünkkel. ​​A gond ott kezdődik, hogy a világ egy picit üres. Bár több száz P Switch feladatot találhatunk itt-ott, amik időre megoldandó kihívások (és nagyon sok esetben valóban szórakoztatóak és nehezek), azonban ezeket pár másodperc alatt teljesíteni lehet. Emellett vadászhatunk még kozmetikumokra és matricákra, de igazából… ennyi? A teljesítgetést az sem teszi könnyebbé, hogy a térképen sem a kihívások, sem a gyűjthető elemek nincsenek feltüntetve, és az sem teljesen egyértelmű, hogy hogyan lehet őket megtalálni/feloldani. Míg a P Switch kihívásokba pusztán belebukkanunk, addig a kozmetikumokat vagy random Yoshi uzsonnás dobozokban, vagy verseny közben ránk hajítva oldhatjuk fel. Ez a mód azoknak lehet hatalmas élmény, akik mindig is arra vágytak, hogy elhagyják a Mario Kart pályáinak határait, és bebarangolják az egész világot, és tényleg jó eszköz arra hogy mindenütt gyakorolhassuk az új funkciókat, trükköket és az autós parkour-t. Pusztán a nyitott világ szempontjából ez sokkal inkább csalódás, mintsem siker.

Ami igazán jól sikerült továbbra is, az a színtiszta versenyzés. Ezúttal is részt vehetünk a több pályából összerakott Grand Prix versenyeken, ezúttal viszont az összes pálya össze van kötve, és azokat befejezve át kell vezetnünk a következő kihíváshoz – ebben az aspektusában a játéknak sokkal jobban éreztem az előnyt a pályák összekötésében, hiszen így jóval változatosabb lett a játékmenet, és ez a fajta komplexitás tovább fokozza a játék kaotikus jellegét, valamint a kihívást. Ugyanez igaz az új módra, a Knockout Tour-ra is, ahol 24 játékossal egyetemben, amolyan Battle Royale módra kell küzdenünk az életben maradásért, hiszen bizonyos időközönként jó pár játékost kirúgnak a versenyből, hogy a végén csak a nyertesek maradhassanak. Ez a mód magasan a legélvezetesebb, mind az egyjátékos, mind a többjátékos verziókban – kiváltképp az utóbbiban. Nincs is annál valódibb élmény, mint a Mario Kart káoszában pillanatok alatt első helyről a huszadikra zuhanni, hogy aztán újra felkapaszkodjuk magunkat valamiféle csoda, vagy éppen skill segítségével. A versenyzés továbbra is élvezetes, és az összetett, jópofa animációk a grafikát is egy amolyan irányítható CG-filmmé varázsolják – ugratás közben a karakterek hátrapillantanak, pózolnak, driftelés közben kidőlnek a megfelelő oldalra, és még sorolhatnám. A sorozatnak sohasem volt problémája az intuitív irányítással és az új játékosok befogadásával. A World is egy olyan szoftver, amibe könnyű beugrani, de nehéz mesterré válni benne. Ez a legújabb részre kiváltképp igaz, ahol sokszor körömráróban izgalmas online versenyeken vehetünk részt.

VERDIKT

Végeredményben tehát kapunk egy végletekig átgondolt és ultra-fényezett Nintendo-játékot, amely ezen a ponton még egy kicsit hiányos – az új nyitott világ nem feltétlenül hozta azt, amit sokan vártak tőle, és a gyűjthető elemek még vagy picit kevesek, vagy ami van is, erősen nehezen kiismerhetőek megszerzésük szempontjából. A World-ben azonban még mindig ugyanolyan élvezetes vezetni és coop-ban, vagy éppen online mások orra alá borsot törni, mint eddig, ráadásul az összeköttetett világ és a varázslatosan megvalósított pályák egy egészen új, lélegzetelállító grafikai pluszt adnak a végeredményhez. Kicsit olyan érzés, hogy a Nintendo most lefektette az alapokat, és későbbiekben majd azért DLC-kel bővítik a játékot, hogy olyan szintekre emelhessék, mint az előző klasszikust, a 8. epizódot (reménykedünk új pályákban, új játékmódokban, mint pl. a 200cc mód, és bár most is kapunk egy rakattal, de jó lenne még több karakter és skin). A kezdet tehát jó, az alapok megvannak – és az eddigiekre támaszkodva biztosak lehetünk benne, hogy a Nintendo még tartogat érdekességeket a tarsolyában.