Elszabadult a 626-os kísérlet! Immár másodszorra szaggatná szét a mozivásznakat Stitch, Dr. Jumba őrült elméjének pusztításra tervezett szüleménye, ám ezúttal kicsit modernebb köntösben. A Disney 2002-es animációs filmjével sajnos akkoriban nem aratott őrületes sikert, a feldolgozás ebben valószínűleg messze túlszárnyalja majd, s bebetonozza a kis kékség utóbbi években egyre növekvő népszerűségét – de mi a helyzet minden mással? A Lilo és Stitch – A csillagkutya kedves és családias szórakozást kínál, egy új generáció barátja lehet, s mindenképpen a Disney élőszereplős vonalának erősebb oldalát képviseli, mégis lehetetlen nem elődjéhez hasonlítgatni közben.
Figyelem! A cikkben SPOILER olvasható.
A történetet senkinek sem kell valószínűleg bemutatni: Lilo, a magányos hawaii kislány csupán egy barátra vágyik, Stitch, az űrbéli szökevény pedig csak arra, hogy lerázza üldözőit, s végre szabadon garázdálkodhasson – már ha nem egy szigeten zuhant volna le. Kezdeti kényszeredett társulásuk idővel megmutatja, hogy senki sem születik eredendően gonosznak, csupán mindannyiunkban van némi rosszaság. A Disney meséjének lelke az ohana szelleme volt, és azóta tudjuk, ez annyit tesz, család, ami pedig kezdetben egy kalandos scifi keveréknek tűnt, valójában egy szűk családi dráma volt, különösen felnőtt szemmel nézve. A feldolgozás, ha valamit nagyon jól csinál, az ennek a szűk kis ohanának az ábrázolása.
Bár Nani karakterén, pontosabban annak ívén érhetőek tetten a legnagyobb változtatások, a lényeg elsősorban még mindig Lilo és „kutyája” történetéből fakad. Itt könnyen elcsúszhatott volna minden, ám ezúttal a stúdió nem hibázott. Lilo konkrétan megelevenedik a vásznon, még úgyis, hogy Maia Kealoha dolgát nem könnyítették meg, s nagyrészt rá nehezedik a súly, hogy két órára elhitesse velünk, tényleg beszélget valakivel. Karakterét finomhangolták egy kicsit, különösen az elején, kevésbé agresszív talán, és különcségei is más dolgokban nyilvánulnak meg (például nem fotóz kövér embereket alsó szögből). Ez egy hajszálnyit elvesz a későbbi felismeréséből, mikor is Stitchben meglátja saját haragját, de igazából a nagy összkép maradt a régi, ahogy rosszcsont barátja is. Chris Sanders immár két évtizede kelti őt életre, elrontani már művészet lett volna. Nani hozzájuk képest elég messze jutott eredeti változatától, problémái pedig közelebb, ám míg az eredetiben ezeket inkább Lilo szemszögén keresztül mutatták be, itt az övén. Mint a film esetében sok minden, ez is kettősséget eredményez, a fókusz egy ponton szinte teljesen átvált erre a szemszögre, ennek ellenére a Stitchcsel való interakciói nagyrészt elmaradnak, köztük az is, mikor a kis lény színt vall neki. Ez nem csupán hamarivá teszi végső összeborulásukat, de el is vesz a végjátékból, már ami a kék lényt illeti. Lilo és Nani kapcsolata továbbra is van olyan megkapó, mint elsőre. Tartom magam ahhoz, hogy Nani a valaha megalkotott Disney-karakterek legjobbjai között foglal helyet, anno egy olyan dolgot hozott el a mesék világába, amire azelőtt nem sokszor vállalkoztak. Önfeláldozása az anyák szimbolikája, s bizony az sokszor keserédes, ezt pedig az eredeti sem titkolta. Itt a végére ez is kap egy feloldozást, míg David karaktere erre fel teljesen elveszik, sőt csak azért létezik, hogy megvalósulhasson ez a feloldozás technikailag (Stitchcsel való nagy pillanat nála is elmarad, pedig egy mondaton múlt csak).
Ha már egy olyan mesefilm adaptációjára vállalkoztak, aminek főszereplői fele nem hozzánk hasonló életforma, valahol joggal várhatjuk el, hogy lássuk is őket. És valószínűleg ez lesz a film vízválasztó pontja sokaknál, ugyanis Gantu karaktere nem létezik, Pleakley és Jumba pedig emberként mutatkoznak leginkább. A hologram-technika persze kézenfekvő, sőt akár rávilágíthatnánk, hogy az eredetiben miért nem jöhetett szóba, ám itt mégis űrlényekről lenne szó. Stitch közel sem az egyetlen emlékezetes figurája az eredetinek, ennek ellenére legtöbbet rajta kívül a Főtanácsosnőt láthatjuk, aki egyébként meg úgy tűnik, nem ismeri a hologramokat. Személyes kedvencem, Gantu hiánya rendesen rányomta az élményre a bélyeget, egyben megváltoztatja a történéseket is, különösen minél előrébb haladunk. A fináléra nem csak karakterek tűnnek el, de kulcsjelenetek hiányoznak vagy épp változnak meg teljesen, így az addig hű adaptáció a végére kicsit szétesik. Pleakley és Jumba közül még utóbbi többet van normális bőrében képernyőn, pedig a megvalósítás inkább Pleakley-hez volt kedves látványra. Összességében érezhetően spóroltak velük, ami mellett nehéz elmenni, ráadásul az ő esetükben is megváltozik a zárókép, ami valószínűleg egy esetleges második rész árnyékának köszönhető.
Az eredeti film egyik erőssége pont a nyugodt hawaii környezet és világ, az emberek és mindennapjaik megközelítése, amit aztán szépen felborít az ezekkel szögesen ellentétes Stitch érkezése, mindezek ellenére a modern kor nem áll rosszul a rosszcsontnak, sőt. Mivel a film tempója teljesen eltér az eredetiétől – nagyjából kétszer olyan fénysebesen száguld, mégis hosszabb – az eredetit belengő atmoszférával valószínűleg nem működött volna. Ha már Pleakley-ék ténykedését is új köntösben kell követnünk, akkor igazából nekik is jobban áll a modern szállodai és egyéb mindenféle környezet, ám a sziget természetközelsége vagy például a szörfözés életérzése kevésbé van kidomborítva, s az összkép sokkal kevésbé mutatja azt a Hawaiit, amit általában elképzelünk. Utóbbit leginkább a felcsendülő, mára ikonikus dalok ragadják meg, amiket Mark Kealiʻi Hoʻomalunak köszönhettünk, s még átdolgozva sem veszítettek erejükből.
A feldolgozás ráadásul tele van mindenféle húsvéti tojással és kikacsintással nem csupán eredetijére, de a folytatásokra és a sorozatra is, ezeket igen jól sikerült elrejteni vagy épp becsempészni ide-oda, egyben elkezdenek ágyazni is a továbbiaknak, amire már utaltak is az alkotók.
VERDIKT
A Lilo és Stitch – A csillagkutya mindenképpen a Disney-féle feldolgozások jobbik sorát erősíti, vicces és megható maradt, miközben nem felejteti el átadni eredeti üzenetét. Bár sok mindent elhagyott útközben, a szíve azért a helyén van, egy jóval földhözragadtabb galaktikus kaland. Ez a legnagyobb hátránya, s valahol a modernebb nézőpont ára is. A nézőpontté, ami sokszor a stúdió saját varázslatának útját állja.
