Lee Cronin: A múmia – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

A Blumhouse-féle klasszikus szörnyes újragondolások legújabb darabját már bemutatták a mozikban Lee Cronin: A múmia címen. A film egyértelműen más irányt próbál venni, mint a korábbi feldolgozások Brendan Fraser és Racher Weisz főszereplésével a 2000-es évekből, és helyenként tényleg látszik benne a szándék, hogy valami újat mutasson. A gond csak az, hogy közben inkább tűnik egy teljesen más horrorfilmnek, amelybe utólag erőltették bele a múmiás elemeket.

A történet szerint Charlie (Jack Reynor) családjával Kairóba költözik a munkája miatt. Az életük ígéretesen alakul, amíg egy nap el nem tűnik a lányuk, Katie. A család nyolc évig abban a hitben él, hogy a gyerek örökre elveszett. Aztán váratlanul érkezik a hír: Katie megkerült. A viszontlátás azonban nem hoz megnyugvást a család életébe. A lány már nem az, aki volt. Nyilvánvaló, hogy valami szörnyűségen ment keresztül, és amikor hazaviszik, hamar kiderül, hogy a valódi borzalmak csak most kezdődnek.

Kövess minket Facebookon is!

Ez a film a Blumhouse új szörnyuniverzumának harmadik darabja, A láthatatlan ember és a Farkasember után. Ezek a korábbi részek igyekeztek valamilyen mélyebb témát is beemelni a horror mögé – legyen szó bántalmazó kapcsolatról vagy családi traumákról. Ehhez képest A múmia legújabb része sokkal kevésbé tűnik egy tudatosan átgondolt és felépített történetnek. A célt érezzük, hogy mit szerettek volna elérni, ugyanakkor nem vakarja le magáról, hogy mindezt utólag erőszakolták rá, hogy legyen „egy múmia-film”. Azt nem lehet elmismásolni, hogy Lee Cronin rendező új alkotása látványban és hangulatban nagyon erős, de ahogy már kiemeltük, történetben és identitásban ez a film most szétesik – mintha egy másik horrorfilmet próbáltak volna múmiás köntösbe bújtatni.

A nyitás erős. A film már az elején sötétebb, nyomasztó hangulatot teremt, és mindenki számára világossá válik már, hogy itt most nem egy könnyed és kalandfilmes irány volt kitűzve, hanem a Gonosz halott – Az ébredés direktorától egy hátborzongató szörnyfilm. Ezúttal nem a Brendan Fraser-féle szórakoztató stílust kapjuk, és nem is a Tom Cruise-féle látványos akcióhibridet. Lee Cronin inkább a brutális, testhorrorral teli félelemkeltésre megy rá. A negatívumok mellett nem mehetünk el a jól működő elemek mellett, mert bőven akadnak benne. A mozifilm több ponton kifejezetten kellemetlen, már-már fizikai reakciót kiváltó jeleneteket kínál. A fogakkal, körmökkel, bőrrel operáló vizuális ötletek kifejezetten nyersek, és biztosan lesznek, akik ettől feszengeni kezdenek a székben. A gond csak az, hogy ezen túl a történet nem igazán áll össze. Hiányzik belőle az a mélység, amit a korábbi filmek megpróbáltak belevinni. Nincs valódi tematikus gerince, és ami még feltűnőbb: alig érződik rajta, hogy ez egy múmiás film lenne.

Sokkal inkább hat egy újabb Evil Dead-epizódnak – ráadásul nem is a jobb fajtából. Szinte végig az az érzés kísértet a teremben, mintha eredetileg a Gonosz halott – Az ébredés egyik folytatását nézném, amelyre utólag húzták rá a múmia koncepcióját. Az egyiptomi nyitójelenet mintha csak azért lenne ott, hogy megindokolja a címet. A karakterek viselkedése, a megszállottság ábrázolása, a dialógusok, sőt mi több, még a praktikus effektek és a kontaktlencsék is erősen emlékeztetnek a Gonosz halott világára.

Ez nem inspiráció, hanem inkább újrahasznosítás. A karakterkezelés sem segít a helyzeten. A döntéseik sokszor logikátlanok, és gyakran teljesen hiteltelenül reagálnak az őket körülvevő extrém eseményekre. Ez egy idő után kifejezetten fárasztóvá válik.

A színészi játék is vegyes képet mutat. A Katie-t alakító két színész – Natalie Grace (idősebb változat) és Emily Mitchell (fiatalabb változat) – kifejezetten jók a szerepükben, ők adnak némi érzelmi súlyt a történetnek. A többi szereplő viszont gyakran érdektelennek hat, mintha nem igazán tudnák, milyen filmben vannak.

Ami viszont működik, az a vizuális stílus. Cronin képi világa karakteres, a hangulat erős, és az atmoszféra sok jelenetben kifejezetten hatásos. Ugyanakkor a túlzottan sok split diopteres beállítás inkább ront az összképen, és idővel olcsó hatást kelt.

VERDIKT

Összességében a várakozások és a beharangozók után a Lee Cronin: A múmia csalódást keltő. A kiemelt dolgokat tényleg meg kell dicsérnünk, brutális horrorpillanatokkal hozzák a frászt a nézőkre, és a látványvilág is rendben van, de történetben és koncepcióban nem áll össze, a film második fele pedig különösen szétesik. Ha valaki egy őrült, testhorroros élményre vágyik, találhat benne szórakoztató elemeket. Ha viszont egy átgondolt, karakterközpontú vagy akár csak valóban múmiás történetet vár, könnyen hiányérzettel távozhat. A legnagyobb probléma, hogy ez a film nem találja saját hangja a zűrzavarban – és inkább egy idegen test marad saját univerzumában.