Lámpások – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Lepörgött a Lámpások, melyben Lámpásból három is akad, ennek ellenére a lehető legföldhözragadtabb értelemben nincs benne szinte semmi, amit csillagközi bűnüldözőktől várnánk, már ha képben vagyunk a Zöld Lámpások mitológiájával vagy legalább Ryan Reynolds próbálkozásával. A széria nagy részében szinte maga a setting nem is lényegi elem, egy látszólag egyenes detektívsztori elé állít minket, amint Hal Jordan és John Stewart True Detective-stílusban igyekszik megoldani. Végig mellőzik a galaktikus sallangokat, ez pedig azért veszélyes játék, de a kelletlen páros annyi lelket visz az összképbe, hogy nehéz lenne nem szeretni. A végére ugyan kissé leül, összességében egyértelművé teszi, hogy Gunnéknak komoly tervei lehetnek Johnnal.

Rushville városkáját lehetséges idegen eredetű gyilkosság rázza meg, Hal Jordan viszont az egyetlen, akit ez aggaszt. Ha ez nem lenne elég, még a nyakába varrják a választott utódját John Stewart képében, ő lesz az első Lámpás, akit az Őrzők, s nem egy gyűrű választott ki a feladatra. Hamarosan egy fejvadász nyomába erednek, aki alakváltó: tehát lényegében bárki lehet a városban. De Jordannek nem ez lesz a legnagyobb problémája, hanem hogy esze ágában sincs felmondani, átadni a helyét, vagy meghalni. Johnnak pedig esze ágában sincs ezeket elfogadni.

Kövess minket Facebookon is!

Az alkotók nem vicceltek, sőt, nem tudták eléggé kiemelni, hogy ez a széria mennyire földhözragadt valójában. Annyira, hogy ugyan folyton azon problémáznak, hogy a mágikus gyűrű lemerülőben van, s épp hány százaléknál tart, vagy az épp hány órára elég, a legemlékezetesebb dolog amit például John csinál vele, az egy kismadár. Hal Jordan még a ruháját sem azzal hozza létre, és meglehetősen mérsékli a használatát. A legnagyobb ereje abban rejlik, hogy inkább egy szimbólumként álltak hozzá, s bár nyilván eddig is az volt, ez itt most hangsúlyosabb mindennél.

Ennek megfelelően nem egy klasszikus szuperhősös kaland, s végképp nem olyan sorozatot kaptunk, amire alapvetően asszociálnánk. Ez egy eredettörténet, melyet ugyan telepakoltak utalásokkal, de ha igazából elvennénk a dolgok képregényes részét, lényegében ugyanott lennénk. Ez nyilván ellenszenves lehet azoknak, akik minimum Guy karakteréből kiindulva a Superman alapján, vagy csak a DC logóból arra számítanak, itt nagy összecsapások, cameók vagy valamelyik képregény elevenedik majd meg. A Lámpások még a fináléra sem szakít ezzel, marad a karakteres, egyszerű talaján, s a rejtélyt övező csúcspontot inkább az évadközépre teszi, hogy aztán annak következményeit vizsgálja inkább.

Mondjuk hamar kiderül, hogy a készítők által True Detective-esnek leírt kép is csak egy csomagolás, s bár elemeiben nyilván hasonlít, de amúgy melyik nyomozós sorozatra nem. Sőt, John inkább Reacher-módban sétálgat a félidő után. A kettős nyomozás mondjuk önmagában nem annyira erős, viszonylag egyszerű megtippelni mindkettőt, igaz, az utolsó percekre húznak egy váratlanabbat. A fejvadász jelenléte is inkább mozgatórugó, mint fenyegetés, sőt inkább talán egy metafora mindarra, amit a két főszereplő próbál önmaga kapcsán megfejteni. Külön spoilerek nélkül hamar elágazik a nyomozás, mely lassan csordogál, miközben Hal ott cseszekszik Johnnal ahol tud, érthető okokból. Kettősük az elejétől zseniális, ahogy a zavarbaejtően kínos vagy furcsa szituációkat egyik egy szimpla „Ez mi a f*?” pillantással, a másik meg egy téglánál is nagyobb közönnyel veszi le.

A Lámpások rögtön az elején húz Hal kapcsán egy olyat, amire a legtöbben valószínűleg legyintenek, hogy úgysem úgy van az. John számára a legfontosabb küldetés ennek a gyilkosságnak a felgöngyölítése, amihez viszont önmagában kell összehoznia mindazt amit Hal képviselt, és mindazt amit tőle várt el addig a világ, különösen a megborult családja. Aaron Pierre az említett téglaüzemmód miatt nagyon apró gesztusokkal operál, amik egyébként ahogy haladunk előre azért felszabadulnak. Kyle Chandler gesztusai jóval egyértelműbbek és kifejezőbbek, noha ő is álarcként használja azokat. Bár nagyon igyekszik utálatosnak lenni, nálam nem igazán sikerült ezt elérnie, inkább egy megszánt, szeretnivaló figura lett. A gyűrű az ő életébe is inkább csak külsőleges pozitívumokat hozott, mégis makacsul ragaszkodik hozzá. Mindketten olyan színtű telitalálatok, hogy ezen pont mentén tényleg látjuk a párhuzamot a True Detective-vel. Saját külön traumáik határozzák meg inkább a nyomozás folyását is, azt, hogy épp mit láthatunk belőle, és ők mit fednek fel magukból. Megtehetnék ezt több zöldséggel? Meg, de simán elfeledtetik, hogy ők azok.

A félelem uralja az egész koncepciót, az emberek félnek az idegenektől, a városka fél a változástól, na meg az idegenektől, az Őrzők félnek az irányíthatatlan Haltól, ő meg az elmúlástól és így tovább…de John elvileg semmitől sem fél. Hála az említett, s a legnagyobb jóindulattal, rohadék családjának, különösen a drága mamának, akik a társadalom által magára bélyegzett traumáit egy gyereken próbálja feloldani. Ugyanis eredetileg John apját kérte fel a gyűrű Hal előtt, de mint kiderült, a papa félt. És bár a kedves anyuka először komplett idiótának nézi a zöld fényekről hablatyoló férjét, hamarosan rájön az igazságra, s konkrétan egyetlen életcéljává válik bebizonyítani a teljes földi és földönkívüli világnak, na főleg a fehéreknek, hogy miért illetlen kérdés megkérdezni egy feketétől, hogy fél-e. Szóval 5 éves korától arra kondicionálja Johnt, hogy ő lesz a Zöld Lámpás, ehhez pedig se félnie, se érezni nem szabad, sőt ne is nagyon csináljon mást, csak amit ő mond. Biztos vagyok benne, hogy ő a sorozat igazi főellensége, egyben az egyik legjobb dolog is benne a két főszereplőn túl, mivel a készítők egyértelműen leteszik a voksukat amellett, hogy ez rossz irány. Az, hogy John nem megy tönkre, csakis saját magának köszönheti.

Mert kik vagyunk valójában? Mennyiben számít a nevelés, megváltoztathat-e minket, vagy csak felhozza azt, ami valahol bennünk van eleve? Esetleg elnyomhatja azt, vagy segít eligazodni a világban és fejlődni? S miért jó a félelem? A Lámpások ezekre keresi a választ. Ez a valódi rejtély, amelyet már a Superman is pedzegetett. A megoldást gyönyörűen bontják ki. Ebben nem lehet elvonni Kelly Macdonald érdemeit sem, aki a történet előrehaladtával egyre hangsúlyosabb szerephez jut, s Halékéhoz hasonlóan öröm nézni, különösen rendkívül aranyos kapcsolatát Chandlerrel, de az ő oldaláról a félelem egészen más útra visz. Természetesen beköszön még Nathan Fillion is Guyként, aki amúgy, hogy a fenébe nem félt, s Sinestro is, aki végülis szintén kiveszi részét az elfuserált örökségéből, de annyit is szerepel, mint az előzetesekben.

Bár nagyon hatásos a karakterdráma, azért túlhúzzák a nyolc résszel, különösen, hogy az utolsó három egy amolyan finálé után csordogál tovább. A tempó messze lehetne feszesebb, a rejtély is rejtélyesebb, na és azért mutogathatnának idegeneket is, mert amúgy az összes konkrétan egy átlagos ember, s csak egyet látunk, azt is hátulról és sötétben. Persze, ha nem számoljuk Earlt, Hal növényét. Ahogy azt is kifejthetnék, hogy az Őrzők vagy bármilyen idegen miért nem tud semmit a társadalmunkról, ha egyrészt megfigyelik, másrészt benne élnek. S az sem ártana, ha kicsit több támpontot adnának a Zöld Lámpások mitológiáját illetően, mert azért rendesen sok kérdése támad az embernek közben, még akkor is, ha nem ezen van a hangsúly. Ám mivel mégiscsak az állásért megy a harc, jó lenne egy nagyobb képet kapni róla. De ne akarjunk sokat markolni.

VERDIKT

A Lámpások nem kifejezetten képregényfilm, s nem is detektívsztori, ez egy dráma jól becsomagolva. Nagyon erős alapot biztosít John Stewart számára, de kérdés, minden zöld varázs nélkül mennyire talál be a képregények rajongóinál. Alapvetően azokhoz közelebbről is megközelíthette volna témáját, de mer saját magára koncentrálni, s bízik a legendás karaktereiben. Az általában erőltetett mentor-tanítvány humort mellőzve keresi A választ az élet nagy kérdéseire, melyet megvilágít a zöldessárga fény.