Megérkezett a Beatles-komédia. Vajon beváltja a hozzá fűzött reményeket?
Mielőtt belekezdenék a kritikába, érdemes megemlíteni, hogy nehezen lehet olyasvalakit találni, aki nálam nagyobb érdeklődéssel várta ezt a filmet. Egyrészről óriási Beatles rajongó vagyok, legyen szó akár a bandáról, vagy a tagok szólókarrierjéről. Másrészt Danny Boyle rendező és Richard Curtis író is nagy kedvenceim közé tartoznak, kiknek filmjeit minden alkalommal fenntartás nélkül fogadom, hiszen azok kihagyhatatlanok, és szinte lehetetlenség, hogy rosszak legyenek. Az is teljességgel elképzelhetetlen volt, hogy egy komédia, mely a Beatles zenéjét és egy futurisztikus alapötletet felhasználva, Curtis tollából, Boyle rendezése alatt rosszul süljön el. Olyan gyönyörűen egybeesett minden, hogy az esemény csodaszámba ment minden film-, és zenerajongó életében. Azt a fajta keserűséget, melyet a mozi elhagyása után éreztem, nem kívánom egy mozifanatikusnak sem. Pedig a film annyira nem is rossz.
Az egész mozi egy izgalmas alapötlettel indul, melyet a trailerekkel nagyon szépen felvezettek: mi történne, ha egy áramkimaradás során mindenki elfelejtené a Beatles zenéjét, kivéve egy zenészt, aki aztán más tollával ékeskedve ripsz-ropsz szupersztárrá avanzsál? A bevezetés, a kezdeti poénok, na meg a feltevés, mely szerint a Beatles zenéje nélkül nem csak a zeneipar, hanem az egész világ valamilyen szinten megváltozna, rendkívül jól van összerántva. Egy ideig még azt is hihetjük, hogy megkaptuk azt, amiről álmodoztunk.
Azonban a film felének környékénél megjelennek az első problémák. A film ugyanis itt kezdi elfelejteni a kiinduló ötletét, amit lassan szinte teljesen hátrahagy. Az ötlet megmarad ötletnek, valamint pár, hamar sekélyessé váló poénnak. Lassan átadja helyét a high concept sztori egy teljesen átlagos, romantikus mozinak, mely sokkal inkább a főszereplő páros összehozására koncentrál, mintsem a kezdeti, rendkívül eredeti ötlet feltérképezésére.
Ezzel még annyira nagy gond sem lenne, hiszen Curtis-t éppen romantikus munkásságáért szeretjük: ki tudná elfelejteni az olyan klasszikusokat, mint az Igazából Szerelem, a Sztárom a Párom, vagy az Időről Időre? Míg az említett művek maradandóak és emlékezetesek, van bennük egy olyan csavar, vagy olyan egyedi stílusban készültek, melyek kiemelik őket a nagy többségből, a Yesterday tényleg nem akar több lenni, mint egy hétköznapi love story. A második félre így marad az emlékezés, a felejtés, vagy a művészet felelősségének boncolgatása. Az nyilvánvaló, hogy ezzel szerették volna magasabb szintre emelni történetüket, azonban ez a visszájára sült el. A szituáción az sem segít, hogy a két főszereplőnk bár egyenként kiválóak, és öröm őket nézni, szinte semmi kémia nincs közöttük. Nehezen tudjuk elhinni, hogy ez a két figura érez valamint egymás iránt, szurkolni nekik meg még annyira sem leszünk képesek. A film ennélfogva nagyon hamar kisiklik, és nehéz lesz érdeklődéssel követni a vászon történéseit.
Ezek mellett ha valaki a legújabb Boyle-klasszikusra számított, akkor nagyon hamar hűtse le izgatottságát. A rendező ezúttal ugyanis szinte teljes mértékben háttérbe szorul. Nyoma sincs a kinetikus stílusának, vagy markáns, vizuálisan sziporkázó kézjegyének. Már-már megkockáztatom, hogy a Yesterday egy-két pillanat kivételével úgy néz ki, mintha Richard Curtis ült volna a rendezői székben is. Pedig Boyle korábbi, tematikusan nem hozzáillő kiruccanásaiba is bele tudta vinni magát. Elég csak a zseniális Steve Jobs-ra gondolni, ahol Aaron Sorkin-nal karöltve egy túldumált életrajzi filmet tudott izgalmassá és szélsebessé tenni. Vagy említhetjük még a Transz-ot is, melyben a heist-filmek szabályait forgatta fel teljes mértékben. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy egy olyan figuráról van szó, aki egy kanyonban, sziklához kötve töltött 127 órát is őrületes hullámvasúttá tudott tenni.
VÉGSZÓ
Ezek fényében még kiábrándítóbb, hogy a Yesterday ilyenre sikerült, hiszen tényleg minden megvolt a tökéletes sikerhez. Bár nagyon sok rosszat írtam a moziról, összességében nem nézhetetlen filmről van szó. Az átlagos nyári felhozatalban, de még az egész év kínálatát végigmérve is élvezhető kis moziról van szó: jó élmény volt új feldolgozásban hallani a régi kedvenceket, a színészek elbűvölőek, és a történet is kellemesen visz végig azon a két órán. A probléma csak annyi, hogy ez így összességében egy óriási, kihagyott ziccer. Ismerve az alkotókat, valamint a történetben rejlő lehetőségeket, nagyon fájdalmas beismerni, hogy egy pusztán átlagos moziról van szó.
Szólj hozzá!