A film, melyről sem a stúdió, sem a rendező, de még maguk a színészek sem tudják eldönteni, hogy miféle műfajba sorolható.
Rögtön az elején megismerjük filmünk egyik főszereplőjét, a kanadai hírszerző tisztet, Max Vatant (Brad Pitt). Eléggé ütősre sikerült a belépése, hiszen a kietlen és puszta Szaharában a landolás minden másodpercét követhetjük. A rendező egy nagyszerű megoldást választott a film kezdésére, hiszen egy alakot látunk ejtőernyővel a kép előterébe beúszni, majd a földre érés utolsó pillanatáig pásztázza őt a kamera – az persze már más kérdés, hogy a befejezést miért nem tudták szebben megoldani. Vatanról megtudjuk, hogy azért érkezett Észak-Afrikába, hogy a franciák egyik katonájával, Marianne Beauséjour-ral (Marion Cotillard) házaspárnak adják ki magukat, és végre hajtsák a parancsot: öljék meg a német nagykövetet. Az akció sikerrel jár, mialatt a pár a kaland során egymásba szeret, később házasság, utólag pedig gyermek is születik. Az ifjú pár mondhatni London mintapolgárjának adják ki magukat, azonban egyik reggelen Vatant a hírszerzés hívatja, hogy szembesítsék a szörnyű igazsággal: felesége egy német kém. A tisztet választás elé állítják, ki kell derítenie, hogy valóban kém-e felesége, ezért feladattal bízzák meg, ám a férj nem akar hinni a hírszerzésnek, ezért saját maga veszi kezébe az irányítást, s kezd el nyomozni felesége után.
A filmtől mindenki sokat várt, a beharangozója tökéletes volt, a színészek napjaink legjobbjai, de valami porszem kerülhetett a gépezetbe, mert Robert Zemeckis nem azt tette le az asztalra, amit vártunk tőle. Nem azt akarjuk mondani, hogy a film rossz lett, de sajnos azt sem mondhatjuk, hogy jó. Valami hiányzik belőle, sőt még igazán azt sem tudjuk, hogy melyik kategóriába sorolhatnánk be, esetleg egy kémfilm, vagy dráma? Ha kémfilm beszélnénk, akkor kevesebb érzelmet kellett volna belevinni, és az a londoni szülés az utcán sem hiányzott volna bele, miközben Londont éppen bombázzák a vadászok. Ez a filmnek egy olyan része, melyet egy ilyen horderejű rendező nem engedhetett volna meg, de ő mégis látott benne valamit, és amit csak ő tudna megválaszolni. Ha viszont drámáról beszélünk, akkor a “Szövetségesek” megint megbuktak, mert a színészek hiába szeretnek egymásba a filmbe, a köztük lévő kémia nem működik, nem lobban fel köztük láng, semmi élvezet nincs kapcsolatukban, ami talán annak is betudható, hogy Pitt magánéleti problémáitól hangos a sajtó az elmúlt hetekben, s a stúdió is jobbnak látta, hogy nem illeti ilyen jelzőkkel filmjét.
Sem a rendező, sem a forgatókönyv nem volt kegyes a színészekhez, mert a film végig sablonos, már-már unalmas, de szerencsére a végére a cselekmények is felgyorsulnak, és sokkal szórakoztatóbb a lezárás, mint az első másfél óra, melyben semmi olyan nem történik, amire ne lett volna példa más korábbi kém, vagy háborús filmben. A stáb közösen dönthetett úgy, hogy nem törekednek a tökéletes filmre, mert nem látni azt az elhivatottságot egyik félen sem, hogy márpedig most meg kell mutatnunk, mindent bele kell adnunk. Kis túlzással élve, mintha a szereplők belenyugodtak volna a rendezői komótosságba, és csak annyit hoztak, amit várni lehetett, a direktor pedig a nyitó jelenten kívül semmilyen plusszal nem szolgál. Bocsánat, lezárás azért pofás lett, azért jár a piros pont a stáb minden tagjának.
VÉGSZÓ
Zemeckis és a színészek kvalitásával ennél jobbra számítottunk, egy egészen picivel. A film nem hemzseg a hibáktól, de a történet sablonossága, kiszámíthatóság rányomta bélyegét a Szövetségesekre, melyben azt a bizonyos kapcsolatot, vonzódást, és köteléket sem tudtuk felfedezni, egyszerűen nem működött a házaspár közti kémia.
Szólj hozzá!