Sonic újradizájnolása miatt csaknem fél évvel eltolták a film bemutatóját, de látva a végeredményt, megérte kivárni, mert az eredmény magáért beszél.
A film története nem túl acélos, de nem is ezen volt a hangsúly, elég annyit tudni, hogy Sonic a Földön talál menedékre, és rejtőzködve figyeli az amerikai kisváros mindennapját. Nyommal követi a város polgárainak mindennapját, eltanulja az emberek viselkedését, míg egy meggondolatlan őrült futkározással fel nem hívja magára az amerikai kormány figyelmét, és az őrült Dr. Robotniktól kérnek segítséget, hogy járjon az ügy végére, és derítse ki, mi okozta a teljes északnyugati régióban áramszünetét.
Videojáték adaptációknál mindig feltesszük a kérdést, hogy lehet-e jó filmet csinálni egy videojátékból? Mert sokan elképzelhetetlennek tartják, hogy egy kétórás filmbe bele tudják sűríteni azokat az elemeket, amiket annyira imádunk a játékokban. Egyszerűen a készítőknek nem áll elég idő arra, hogy bemutassák a karaktereket. Az elmúlt évtizedben több példát is láttunk erre, elég csak a botrányos Angry Birds adaptációt, vagy akár a Tomb Raider legújabb próbálkozását példaként hozni. Hiába adták a főszerepet a svéd Oscar-díjas Alicia Vikandernek, hiába állt a film mögött a nagysikerű Rise of the Tomb Raider videojáték készítőcsapata, a film mind kritikákban, mind pedig rajongói elvárásban alul teljesített.
Hollywood mintha mit sem tanulna, tovább próbálkoznak a videojáték adaptációkkal, hiszen a Warcraft és Pokémon – Pikatchu, a detektív után itt az újabb feldolgozás (próbálkozás). Ezúttal a ’90-es évekből a Sega egyik leghíresebb karakterét dolgozták fel, a villámgyors Sonic-ot. Rendkívül rögös út van a Sonic, a sündisznó mögött, ugyanis a Paramount Pictures egy évvel korábban már kihívta a rajongók haragját, hiszen a kis kék főszereplőt egészen sajátos módon alkották meg, köszönőviszonyba sem állt a videojátékok főszereplőjével, ezért a stúdió gyors visszavonulót fújt, elhalasztották a bemutatót, és elrendelték a karakter újradizájnolását. A grafikusok versenyt futottak az idővel, éjt nappallá téve dolgoztak Sonic új megjelenésén, hogy elmondható legyen, ez a játékok hajnalán készült karakter filmes feldolgozása lesz, és az eredmény pedig magáért beszél. Az előzetes pénzügyi adatok szerint a film nagy zakó lett volna, ám az új előzeteseknek és a merőben átalakított Sonicnak hála a film kellemes meglepetést okozott. Nem egy világmegváltó filmről van szó, nem a Sonic fogja ledönteni a videojátékok átkát, de arra éppen elegendő, hogy őrült sebességének és karaktereinek hála kellemes kétórás kikapcsolódásban legyen részünk.
A film közel sem tökéletes, elvárások nélkül ültünk be rá, de bármennyire is tűnik hihetetlennek a rossz marketing és botrány után, a film kellemes szórakozást kínál, és nemcsak azért, mert Sonicot szerethető formában látjuk, hanem Jim Carrey miatt is. Az alkotók egyik legnagyobb fegyvere volt, hogy az utóbbi időben kissé elfelejtett Jim Carreyt sikerült megszerezniük, a film gazemberét, Sonic ős-ellenségeként számon tartott Dr. Robotnikot keltette életre. És nem akárhogy tette azt. A képsorok alapján úgy tűnik, nemcsak mi élveztük Robitnik szerepét a filmben, hanem Carrey is nagyon élvezte a forgatást, sziporkázott a film antigonista szerepében. Carrey kisujjból hozta a kötelezőt, önfeledten bújt az őrült tudós testébe, és ugyan a film rosszfiújáról beszélünk, mégis ő mentette meg a filmet a bukástól, ha másért nem is, a színész miatt érdemes beülni a filmre. Sajnos ezt már nem mondhatjuk el James Marsden szerepéről, aki Sonic mellett a legtöbb szerepet kapta, és mialatt Sonic, valamint Robotnyik poénjai betalálnak, addig Marsden a beszólásaival inkább csak kínos szituációkat teremt, de szerencséjére, Sonic az idő többségében mellette van, és így már közel sem annyira rossz a helyzet, sőt, egészen vicces dolgokat képesek kihozni együtt a történetből, bár a forgatókönyvírók nem erőltették meg magukat, inkább a biztosra mentek.
Szerencsére azonban Patrick Casey és Josh Miller páros sztorija nem arra volt kihegyezve, hogy hányszor vittük végig a videojátékot, hanem ügyeltek arra is, hogy sok nézőnek semmit nem mond majd Sonic neve, a nézők többsége és a családok a tudatlanság teljes ismeretében ülnek majd be a filmre, szóval egy olyan történettel kell előállni, amit mind a rajongók, mind pedig csak egy mozira vágyók értékelni tudnak. A Sonic, a sündisznó inkább az utóbbiak táborát erősíti, maximálisan sikerült kihozni belőle, hogy bárkinek eladható legyen a történet. Jeff Fowler elsőéves rendező is jól teljesítette az akadályokat, és már azzal kiérdemelte a rajongók elismerését, mikor a botrányos első előzetes után Sonic újradizájnolását kérte. De Fowler a kötelező körök mellett nem ad extrát a történethez, akik az X-Men-filmeken nevelkedtek, ők már nem fognak tátott szájjal rácsodálkozni a lassított felvételeken, de nem is világmegváltó tervekkel született a film. Ugyan a történet mutat hasonlóságot Stephen Spielberg klasszikusával, az E.T., a földönkívülivel, aki szintén az űrből érkezett, összebarátkozott egy emberrel, ám hasonló drámai pillanatokra ne számítsunk.
VERDIKT
A film nemcsak azoknak szól, akik szétjátszották a ’90-es éveket, hanem minden korosztálynak, egy önfeledt bő másfélórás szórakozást kínál kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Sonic a süni szórakoztató színfoltja a történetnek, Jim Carrey egyszerűen varázslatos a szerepben. Botrány ide vagy oda, az idei év legjobb vígjátékáról van szó, ami csendben már a folytatás előtt is megágyazott, így már csak a rajongókon múlik, hogy mennyien lesznek kíváncsiak a kis kék ördög kalandjára.
[penci_review id=”45606″]
Szólj hozzá!