Romlott oktatás

KRITIKA: Romlott oktatás

Az HBO legújabb filmje ugyan nem reformálja meg a műfajt, de kifejezetten kellemes szórakozást nyújt.

Az HBO legújabb filmje ugyan nem reformálja meg a műfajt, de kifejezetten kellemes szórakozást nyújt.

A Torontói Filmfesztiválon debütált Cory Finley rendező második nagyjátékfilmje, mely az Egyesült Államok történetének legnagyobb iskolai sikkasztását mutatja be. Az alkotás alapjául szolgáló eseménysor annyira abszurd, hogy ha nem lenne minden egyes részlet aprólékosan dokumentálva, valószínűleg kétségek fogalmazódnának meg bennünk a történet hitelességével kapcsolatban. Egy ilyen alapsztori esetében pedig hatványozottan nagy felelősség terheli a rendező és a forgatókönyvíró (ez esetben Mike Makowsky) vállát, rossz arányérzékkel ugyanis könnyen csaphat át egy magát komolyan venni képtelen stílusgyakorlatba az adott alkotás. Ebben az esetben szerencsére nem ez történt, a Bad Education amellett, hogy nem bagatellizálja el az ügy komolyságát, kiaknázza a szituáció abszurd és groteszk mivoltából fakadó humorforrást is.

A történet Long Island nyugodt, kiegyensúlyozott környéken játszódik, ahol minden kellően átlagos, ennek megfelelően az oktatási intézmények sem szerepelnek előkelő helyen az országos listákon. Radikális változást eredményez azonban Frank Tassone (Hugh Jackman) feltűnése. A karizmatikus, megnyerő felügyelő hamar felvirágoztatja a környék iskoláit, egy látványos beruházás azonban felkelti az iskolaújság egyik szerkesztőjének érdeklődését, aki nyomozásba kezd, a kutatás pedig komoly visszaélésekre derít fényt.

Izgalmas, a nyomozást középpontba állító film bontakozik ki az alapszituációból, Makowsky szkriptje világos és letisztult, ennek megfelelően a dramaturgiai csúcspontok működnek, bár ez azt is magával vonzza, hogy komoly meglepetések nem igazán érnek minket a film során. A nyomozás talán kissé elnagyolt, a következtetések hamar levonhatóak.

A negatívumok sora azonban ezzel nagyjából véget is ér, ezt leszámítva ugyanis a film minden aspektusa remekül működik. Nem ördögtől való elgondolás, hogy egy alapvetően drámai történetben igyekezzünk megtalálni a dolog abszurditását, fogjuk meg az események fonákját (ezt csinálta kifejezetten eredményesen például A Wall Street farkasa vagy A nagy dobás). Finley filmje végig jól egyensúlyoz a hangvételek között, lehetőséget ad arra, hogy megleljük a humort a gyarló, kissé nárcisztikus és végtelenül karrierista jellemek tengerében. A filmben emellett érezhető némi távolságtartás, ami az objektivitás szempontjából volt kulcsfontosságú. Ugyan célja az alkotóknak, hogy megismerjük és megértsük a karaktereket, azt azonban semmiképpen sem szeretnék, hogy bárkivel is rokonszenvezzünk. A kényszeredetten gyártott önigazoló ideológiák ellenére ugyanis ezek az emberek milliós tételben tulajdonítottak el pénzt egy közintézmény számlájáról. Talán itt érhető tetten leginkább a film társadalomkritikai éle, hiszen a főszereplők tulajdonképpen következmények nélkül folytathatták ezt a tevékenységét évtizedeken keresztül. Ha ugyanis nem húzzuk meg kellően erélyesen a határokat, ha nincsenek lefektetve a morális alapkövek, akkor az könnyen eredményezhet ilyen, merőben hibás önképpel rendelkező embereket. Lehet a bűncselekményeket az egyre kiválóbb felvételi rátával magyarázni? Nyilvánvalóan nem.

A színészek alakítása is kitűnő, Geraldine Viswanathan elbűvölően ártatlan az igazságért mindent kockára tévő Rachel szerepében. Az ő figurája a leginkább idealisztikus, már-már “filmszerű”, épp ezért volt meglepő felfedezés, hogy egy diáknak valóban komoly szerepe volt az ügy felderítésében. Allison Janney tulajdonképpen azt a karaktert, vagy annak egy kicsit módosított változatát hozza, amelyet az Én, Tonyában már tökélyre fejlesztett (és amelyért megérdemelten vehette át első Oscar-díját). Laza, ugyanakkor kellően súlyos és karakteres jelenléte mindig örömteli jelenség a vásznon. Az igazi telitalálat azonban Hugh Jackman, aki bizony komoly meglepetést okozott ezen karakter megformálásával. Jackmanre általában úgy tekintünk, mint egy olyan színészre, aki minden filmjében üzembiztosan hozza az elvárt szintet, az igazán kiugró alakításokat, a nagy átalakulásokat azonban nem tőle várjuk. Úgy tűnik azonban, hogy le kell számolnunk ezzel a hibás berögződéssel, ugyanis az ausztrál színész egészen zseniálisan formálja meg Frank Tassone figuráját. Tökéletesen egyensúlyoz a teatralitás és a minimalizmus között, remekül érzékelteti azt a teljesen kiüresedett érzelmi világot, mely a felügyelőt jellemzi. Elszánt, gátlástalan, kifinomult, igazi kellemes meglepetés ez Jackmantől. Frank magánélete kerül leginkább kibontásra, nem okoz komolyabb meglepetést, hogy egy, a munkájában mindent is mindenkit a háttérbe szorító embert a privát életében is a becsapás és az önámítás jellemzi. Annak a karakternek az archetípusa, akit nem a gonosz szándéka, hanem a gátlástalansága és a teljes morális kiüresedettsége tesz veszélyessé.

VÉGSZÓ

A Bad Education bár nem újítja meg műfaját, a már-már abszurdba hajló alapszituációnak és a fantasztikus színészeknek köszönhetően végig fenntartja a figyelmet.

Total
3
Shares
Previous Article

Megjelent az XCOM: Chimera Squad

Next Article
Thor: Ragnarök

Chris Hemsworth szerint a Thor 4.-nek van a legjobb szkriptje, amit évek alatt olvasott

Related Posts
Wide Screen YouTube