Steven Soderbergh új filmje – nem is kell ennél többet mondani, irány a Netflix!
Steven Soderbergh idén Velencébe hozta a legújabb moziját, amit ezúttal is a Netflixnek készített. Úgy tűnik, most szünetelteti a legújabb mániáját, melynek filozófiája szerint a filmkészítéshez nincs többre szükségünk, mint egy iPhone-ra. Az előző alkotásai, a High Flying Bird és az Tébolyultak is profitált a tényből, hogy egy iPhone 7-es és 8-as modellekkel vették fel őket. Legfőképpen a Tébolyultak volt az, ahol éreztük, ez a képi megoldás valóban hozzátesz a filmhez és annak atmoszférájához, de ezen persze nem kell meglepődnünk – Soderbergh az amerikai független film egyik legnagyobb alakja, aki műfaji kísérletezéseivel megannyi mozis trend előtt taposta ki az utat, miközben azért el is kényeztetett bennünket jobbnál-jobb klasszikusokkal.
Mostanában úgy tűnik, a direktor meglehetősen mérges üzemmódban alkot. Miután 2013-ban felhagyott a hollywoodi filmezéssel, melyet azzal indokolt, hogy kiábrándult a pénzemberek és a franchise-ok által uralt álomgyárból, a Túl a csillogáson című, HBO-n terjesztett, zseniális Liberace-portréval bizonyította, hogy van élet a stúdiórendszeren kívül is. Az alkotó, aki soha sem volt kibékülve a stúdiókkal és producerekkel, aki mindig a maga független útját járta, azóta is igyekszik bizonyítani, hogy igenis van értelme továbbra is új, friss dolgokkal próbálkozni. “Visszavonulása” óta csak a Logan Lucky – A tuti balhé jelent meg a mozikban, de a rendező nem állt le, sőt, talán az egyik legtermékenyebb és legizgalmasabb korszakát éli, amiből mi csak profitálhatunk.
Filmjei korábban sem szégyelltek bemutatni a rendszernek, azonban a legutóbbi darabjai mintha talán még inkább politizáló, dühödt hangnemben készültek volna. A Pénzmosó című, sztárokkal megtűzdelt alkotás talán ennek a folyamatnak a kulminációja. Soderbergh a Panama-akták nevezetű adócsaló botrányt filmesítette meg ezúttal, és kicsit azon az úton haladt, amit Adam McKay már korábban kitaposott számára A nagy dobással és az Alelnökkel. A film komoly problémákról, pénz és mohóság által okozott emberi tragédiákról mesél egy olyan világban, ahol mindent és mindenkit a tőke irányít.
Abban nagyon sikeres Soderbergh, hogy egy meglehetősen összetett témát eszméletlenül szórakoztatóan adagoljon nekünk. Bár itt most nincs Margot Robbie-féle gyorstalpaló a fürdőkádból, van viszont Banderas és Oldman, akik szórakoztatóan, már-már nevetségesen túlzó karaktereikkel és akcentusaikkal vezetnek végig az adócsaló cég érthetetlen, kiboncolhatatlanul szövevényes viszontagságain.
A direktort legfőképpen az érdekli, hogy rámutasson az egész ügy igazságtalanságára és pofátlanságára. Ezt hatásosan meg is teszi – a film végére megértjük, mi is történt, és kik szenvedték el a károkat. Arra is rádöbbenünk, hogy a bűnt elkövetők nem kapnak méltó büntetést, és nagyon hamar visszatérnek a társadalomba, hogy tovább garázdálkodhassanak (amit az is briliáns módon illusztrál, hogy a cég igyekezett beperelni és megakadályozni a Netflix-et abban, hogy az bemutathassa a filmet). Ha nem értettük meg volna teljes mértékben, akkor Meryl Streep még egyszer, már karakteréből szó szerint kivetkőzve azért elmagyarázza nekünk, hogy amit láttunk, az nagyon igazságtalan, és valamit tennünk kell ellene. Ezzel a végső, kicsit didaktikus mozzanattal döntik fel az egyensúlyt a mozi legvégére.
Az üzenet átjön, még akkor is, ha Soderbergh egy kicsit talán túlzottan is rá van fixálódva a tanításra. Amit látunk az felháborító, viszont annyira igyekszik mindezt szórakoztatóan elmesélni, hogy közben a háttérbe szorulnak a károsultak, és a valódi, emberi történetek. Ezáltal a sztori egy kicsit hideg marad. Nem merülünk mélyre az esetben, szinte torpedóként száguldunk végig a filmen, ami véget ér még azelőtt, hogy igazán megérintene minket. A végeredmény hasonló lesz ahhoz, amit Soderbergh jó pár évvel ezelőtt Az informátor!-ban csinált. Bár megértettük, mi történt, jól szórakoztunk, helyenként még nevettünk is, a mozi túlzottan rövid és felszínes ahhoz, hogy mély nyomot hagyjon. Színészek ugrálnak ki és be a történetből, nagyon kevés játékidővel ahhoz, hogy emlékezetesek lehessenek.
VÉGSZÓ
Persze Soderbergh-ről van szó, aki csak nagyon nehezen tud rossz filmet csinálni, és ez a kísérletezése is betalál a végén. Jól szórakozunk, informálódtunk, formailag és képileg a rendező pedig még mindig a csúcson van. A kész mű azonban sokkal inkább tekinthető egy mérges ujjgyakorlatnak, melyben a rendező megmutatja, hogy még mindig itt van, és egy hétvégi kiruccanás során is élvezhetőbb és összetettebb filmet tud összerakni, mint sokan mások. Ezúttal ez most ez egy kicsit rövid és kicsit kevés lett, kihagyni viszont mégsem érdemes.
Szólj hozzá!