KRITIKA: Midway

Míg Amerika megnyerte a Csendes-óceánon dúló háborút, addig Roland Emmerich elvesztette a csatát a hadszíntéren.

Ha a Transformeres-filmek után valaki azt mondta volna, hogy visszasírjuk még Michael Bay rendezőt, akkor ott helyben kinevettem volna. Ehhez képest most ott tartunk, hogy bárcsak Bay rendezte volna a Midwayt. A 2001-ben bemutatott Pearl Harbor – Égi háború mérföldekkel jobban adta vissza a csendes-óceáni hadszíntér tengeri ütközetet. Mind látványban, mind pedig történetben felülmúlta A függetlenség napja rendezőjének próbálkozását, holott Roland Emmerich közel sem arról volt híres, hogy visszafogja magát, Bayhez hasonlóan ő is nagy rajongója a robbanótölteteknek, ami keze ügyébe akadt, azt felrobbantotta. A büdzsé ellenben itt nem tette lehetővé mindezt, alapos munkára nem volt elég pénz a CGI-nál, olykor sikítottunk a puritán látványtól, de támogatók nélkül nehézkes lehet háborús filmet forgatni, hiszen az ember nem botlik minden utcasarkon II. világháborús járművekbe, amik pedig túlélték, azokat a rozsda szép lassan felemésztette. Ugyanakkor az akciójelenetek gyorsasága kárpótol mindazért, amit felróttunk a számítógépes-effektek számlájára.

A háború kirobbanása után az Egyesült Államok kölcsönnel és ellátmánnyal támogatta a Szövetségeseket, de egészen addig nem szólt bele a tengelyhatalmak hódításaiba, míg Japán lerohanta a Hawaii-szigetek közelében állomásozó tengeri flottát. Történelem órákról tudjuk, hogy a Midway-szigeteki csata sorsfordítónak bizonyult a II. világháborúban, de olyan régen volt már az (1942. július 7-én), hogy ki emlékszik egy ilyen sorsfordító eseményre, igaz? Van az a sztereotípia az amerikaikról, hogy kissé hadilábon állnak az évszámokkal, történelemmel, és úgy összességében mindennel, szóval a német rendező nem győzte hangsúlyozni, hogy mikor és milyen nagy jelentőséggel bír az ütközet. A film több mint fele egy rögtönzött történelemórát tart, gyors snittek egymásba ágyazásával igyekszik elmesélni, mi történt Amerika és Japán között, hogy az amerikaiak hogyan bombázták Tokiót vagy éppen a Korall-tengeren zajló csatáról kapunk átfogót.

A Midway a valaha készült legjelentéktelenebb történelmi film. Nem segít sajnos az sem, hogy egy tucat karaktert felvonultat a különböző fronton, levegőben és földön, mert sokat nem tesznek hozzá a történethez. És ez elmondható a hadszíntér egyes állomásairól is, mert miközben a Bay-film egy konkrét eseményt vitt vászonra, addig Emmerich kinyújtja a csatateret, csaknem fél évet mutat be, a Pearl Harbor-i támadástól egészen a sorsdöntő Midway-szigetekig igyekszik feleleveníteni a történelemórákat, és mindezt száraz tényekkel alátámasztva, hogy akár egy dokumentumfilmet is össze lehetne ollózni a szkriptből. Sokkal jobb lett volna, ha egy konkrét eseményt dolgoznak fel, maradjunk a címnél, például midwayi csatát. Az előtte és utána lévő eseményeket pedig egy összefoglaló részben ismertették volna, és akkor talán még fogyaszthatóbb is lett volna a végeredmény. Így viszont felületesen mutatják be a dolgokat, bár a kódfejtők fontos szerepet játszottak a történelemben, a filmből nem derül ki, hogy a döntő eseményben hogyan fejtették meg a japánok kódolt hadüzeneteit. Sokszor beszélnek az elterelésről is, hogy így lepjék meg ellenfelüket, de itt sem fejtik ki, hogy pontosan milyen tervről van szó, miért fontos az elterelés, miért kell Midwaynél megállítani a japánokat. Akik nem jártasak a történelemben, számukra nem derül ki, hogy a második hullámban ledobott bomba a repülő-hordozóra miért volt sorsdöntő, pedig a film nem rövid, 138 perc, de a kötelező körökön kívül még így sem maradt idő semmire, csak a fejkapkodás.

És ez igaz a szereplőkre nézve is, mert az elnyújtott eseménysorozat mellett rájuk sem jutott elég idő, holmi papírmasék válik belőlük. Zokszó nélkül végrehajtják, amit parancsba adnak nekik – elvégre katonák. A rendező tiszteletére legyen mondva, egy dolgot legalább jól csinált: hűen adja vissza az eseményeket, nem mutat rokonszenvet egyik féllel sem, olyan mértékben mutatja be az amerikai katonákat, mint a japán tiszteket. Szereplőkből annyi van, hogy egy ideig azt sem tudjuk eldönteni, ki kivel van, kinek a barátja. Az egydimenziós arcok közül egyedül Ed Skrein által megformált vakmerő, és olykor őrült pilóta lóg ki a sorból, vele tudunk leginkább azonosulni, s az ő szemszögéből követjük végig az eseményeket, a légi csatáktól egészen a magánéletig, a barátokig. Hiába a nagy nevek, Patrick Wilson, Dennis Quaid, Luke Evans vagy Woody Harrelson, karaktereikkel nem tudunk együttérezni.

VERDIKT

A Midway egyszer nézhető, nem okoz fájdalmat, de nem leszünk tőle okosabbak, mert borzasztóan csapong és rohan, nincs idő kibontani a szálat, és két órán keresztül csak a száraz tényeket tolják a néző arcába. Lényegében a rendező nem okozott csalódást, mert felrobbantott amit tudott, ennek dacára mégis bosszantó, mennyire felületesen mutatja be a háború állomásait, különös tekintettel arra, hogy elvégre a háborús hősök előtt állít emléket, de róluk éppen nem tudtunk meg többet a filmből.