Nem Gagarin, de nem is Lajka volt az első.
’56 után a Szovjetunió úgy dönt, hogy megadja a lehetőséget baráti országai közül a magyaroknak is, hogy elsőként küldjenek embert az űrbe. Főhősünk Serbán Lajos, Lajkó, aki bár cigány származású édesanyjának köszönhetően már egészen gyermekkorától vonzódik a csillagokhoz és teljes szívével az űrbe vágyik. Apja hiába próbálja a fejébe verni, hogy a „…cigányok nem repülnek”, Lajkó mégis úton-útfélen kísérletezik és az egyik ilyen balul sikerült próbálkozás során az édesanyját is a másvilágba repíti.
Ez az élmény örökre megmarad a fiúban, de nem szegi kedvét abban, hogy továbbra is az ég felé fordítsa tekintetét. Ennek a megingathatatlan elszántságnak köszönhetően lesz belőle a Kunmadarasi Vörösiszap Termelőszövetkezet legjobb permetező pilótája. Mentora, Karmazsin Jenő (Gyabronka József) pedig rendületlenül bízik a fiúban (és a kommunizmusban), az ő hathatós segítségével pedig Magyarország Lajkót delegálja az űrutazásra.
A pártvezetés döntése alapján több próbán kell átmennie a győztes űrhajósnak, mielőtt kiválasztanák a feladatra. A mi Lajkónkak Bajkonurban (ami egyértelműen nincs rokonságban Bajaszentlászlóval) kell legyőznie a német, az észt és a mongol vetélytársait, a versenyen pedig maga a pártfőtitkár Leonyid Brezsnyev elnököl, a megszokottnál jóval szelídebb szemöldökkel.
Az egyértelműen látszik, hogy nem egy történelem-hű filmet kapunk, hanem egy elég nehezen beskatulyázható valamit, ami leginkább Bacsó Péter Tanújához hasonlítható, persze egy annál jóval abszurdabb verzióban, sokkal erősebb képi világgal. A film fő célja nem könnyű, egész pontosan az, hogy viccet csináljon egy olyan korból, amiben nem volt igazán vicces élni. Így kerül elő az ’56-os események utáni megtorlás, az ÁVH, a rasszizmus és a másság kérdése, a szovjet rendszer képtelenségei, a kazah semmi közepén épülő űrközpont vagy akár a mára már jelképessé vált orosz szájracsók, melynek egy alternatív eredettörténettét is megkapjuk.
A görbetükör alapvetően működik is (helyzetkomikum szintjén mindenképpen), a történet pedig végig mozgalmas, a játékidő teljesen indokolt, ugyanakkor logikát nem érdemes keresni benne. A film tele van történelmi kikacsintással és ha valaki nagyon szeretné, számos párhuzamot találhat vagy legalábbis vonhat a mai politikával is. Nyoma sincs a könnyes szemű, nosztalgikus visszatekintésnek, az egész cselekmény és a háttér olyan abszurd, hogy annak aki nem élt abban a korban, talán nem is hihető hogy alapjaiban tényleg hasonlóan működtünk mi is.
Keresztes Tamás nagyon jó választás volt a szerepre, az alkotók által említett Buster Keaton ihlette fapofát hibátlanul hozza, a játéka végig a film erőssége, de kiemelendő még Pálffy Tibor és Bohdan Benyuk, illetve az egész szereplőgárda játéka.
A történet nem egy közepes hullámhosszon megy végig. Az őszinte röhögés, a „wtf” pillanatok és a megmosolyogtató, elgondolkoztató jelenetek iszonyat sebességgel váltják egymást, hogy néha átcsapjanak egy-egy „ugye nem? de? neee” érzésbe. A poénok nagyobbik része ül, de sajnos sokszor érezni, hogy nem a legjobb időben vagy szövegezéssel hangzottak el, ami nagy kár, mert egy kis finomhangolással sokat javíthattak volna ezeken.
VÉGSZÓ
Egészen biztos, hogy a film megítélése nem lesz egységes. Én azt gondolom, hogy ez egy iszonyatosan eredeti ötlet, bátor, politikai korrektségtől és maníroktól mentes szatíra, amit mindenképpen érdemes megnézni. Ha a jövőben a magyar filmgyártás ilyen termékekkel mer előállni, elfelejthetjük végre az Egy bolond százat csinál jellegű borzalmakat és emelt fővel válthatunk jegyet egy-egy magyar alkotásra is. Csak így tovább.
Szólj hozzá!