John Wick ott folytatja az adósság törlesztését, ahol abbahagyta legutóbb.
Ahogy a leaderben is írtam, a 2. felvonás története ott folytatódik, ahol a 2014-es első rész véget ért. Főhősünk mindent elvesztett az első részben, még az autóját is elvették tőle, amit most visszakövetel. Wick a komplett orosz maffiát megsemmisítette, köztük Peter Stormare bandafőnököt is, és most testvérén van a sor, hiszen a verda ott dekkol. Wick nem kegyelmez, és egészen addig nem áll le, míg nem kapja meg a kulcsokat, hogy elguruljon Mustangjával. A film egyik legnagyobb és talán legizgalmasabb akciójelenetére kerül sor rögtön az elején, a fegyverropogások és a halomra lőtt gengszterek között menő, Halálos iramba illő autósüldözést és kerékfüstölést kapunk. A jelenet megkoreografálása és azok a hangeffektek magukért beszélnek.
Sajnos Wick nem tud szabadulni a munkájától, hiába próbál jobb útra vergődni. Alig ért haza verdájával, ami inkább hasonlít egy roncshalmazra, mintsem egy dögös paripára, megjelenik az ajtóban régi megbízója (Ricardo Scamarcio). Santino D’Antonio az olasz alvilág réme egy megbízást hozott Wick-nek: Rómába kell utaznia, és likvidálnia kell egy bizonyos személyt. Főhősünk nem tehet mást, el kell vállalnia a küldetést, hiszen egykor véresküt tett. A cselekmények során kiderül, hogy jóval többről van szó, mint pusztán egy személy éltüntetése, idővel ő válik célponttá, s mindenki az érte járó gázsira hajt.
A John Wick: 2. felvonásra nem mondanánk azt, hogy egy tipikus zsánerfilm, és a műfajtól megszokott elemekből építkezik, inkább lett az elmúlt évtized legjobb akciófilmje, nagyon komoly vezetéssel, izgalmas és fordulatos forgatókönyvvel és egy remek színésszel tette nagyon magasra a mércét. Ahogy a filmünk főszereplőjének, úgy a 2. felvonásnak is megvannak a saját törvényei, és ettől válik igazán kimagaslóvá és egyedivé azokból a filmek halmazából, melyekkel az elmúlt években Hollywood előállt. A Hitman-nél voltak próbálkozások, de John Wick-hez hasonlítva ott a bérgyilkost inkább cirkuszi bohócnak képzeljük el, és ha még hozzávesszük azt, hogy a lehető legnagyobb besorolást, az áhított R-est jelzést kapta a film, egy rossz szavunk nem lehet. Talán már sokan magatok is láttátok a filmet, és tudjátok, hogy mikről beszélek, milyen elemeket vittek a filmbe, amire évek óta szüksége volt már ennek a kategóriának.
Az első résznél picit kételkedve mentünk el a moziba, hogy mire volt képes az utóbbi években háttérbe szorult Keanu Reeves és a rendező duó, Chad Stahelski és David Leitch közösen összerakni. A film a várakozásokon túl teljesített, mindenki fejéhez kapott, hogy egy ilyen kisköltségvetésű és egyszerű, ám mégis mennyire remek trükökkel mire nem képesek a filmiparban. Időközben David Leitch lépett, Stahelski egyedül maradt direktorként, de sikerült így is hoznia az első rész színvonalát az új fimjével. Talán a 2014-ben könnyebb dolga volt, mert szabadon dolgozhatott társával, nem volt rajta nyomás és elvárás, mint a 2. felvonásnál, ami itt-ott meg is mutatkozott idén. A film cselekménye hibátlan, mint egy AAA-ás játéknál tökéletesen leszkriptelt menettel lenne dolgunk, melyben hullanak az ellenfelek, főhősünk fejlődik, egyre erősebb, és minden egyes helyszínen egy még nagyobb ellenséggel kerülne szembe, holott a történetben kisebb időégetéseket, átvezetőket raktak, melyek lassabb tempóra, s kihagyható és olykor teljesen felesleges vizuális világgal szórakoztatja a nézőjét. Laurence Fishburne figurája tipikusan egy ilyen „álszereplő”, aki csak az időt húzza, hogy a filmvégi nagy hajrában a tempó a tetőfokára hágjon. Változatos helyszínekre tévedünk, a művészi Róma katakombáitól az amerikai metrószerelvényekig, egy aprócska hibával, bárhol is járunk, az emberek teljesen nyugodtan, félelem nélkül szemlélik, hogy két ember egymásnak esett, pisztolyok dördülnek el, késekkel hadonásznak. Habár észrevehetők ezek a hibák, és nem mehetünk el szó nélkül mellettük, de a gyönyörű szép vágások mindenért kárpótolnak bennünket. Rég láttam már ennyire jól forgatott akciófilmet.
VÉGSZÓ
A John Wick: 2. felvonás méltó folytatása a 2014-es első résznek, még úgy is, hogy érezni rajta a nyomást. A készítők sokkal jobban figyeltek a lezárásra egy jobban átgondolt befejezéssel, de mégis is maradt bőven benne, kiskaput hagyva egy lehetséges harmadik felvonásnak. Egy különösebb, véresebb világ fogad minket az első részhez képest.
Szólj hozzá!