Image default
Kritikák

KRITIKA: Húzós éjszaka az El-Royale-ban

Bejelentkeztünk mi is az El-Royale-ba, a kérdés már csak az, hogy milyen szájízzel jelentkezünk ki egy éjszaka után a legendás helyről.

Kalifornia és Nevada határán húzódik meg a címben is szereplő El-Royale nevezetű hely, amit tényleg úgy képzeljetek el, hogy a két szomszédos állam határán helyezkedik el. Szó szerint az államok találkozására épült, így az abba betévedt vendégek választhatnak, hogy Kalifornia területén szeretnének maradni, vagy inkább Nevada államban szállnának meg. A jobb időket is megélt hotel régen felkapott helynek számított, a vendégek tolongtak, hogy szobát kapjanak, ám mára már nyoma sincs a fellángolásnak, és már személyzet is alig van. Így mikor egyik este betéved négy vendég, hogy szobát béreljenek – egy pap (Jeff Bridges), egy porszívóügynök (Jon Hamm), egy menő csaj (Dakota Johnson) és egy énekesnő (Cynthia Erivo) – az egy fős személyzet nincs felkészülve. Szétszórják őket a hotel területén, igazából pont kapóra jött ez, hiszen ki-ki más ok ürügyén választotta éjszakára a helyet, s csak kerülni szeretnék a feltűnést, de persze egy időn túl összefutnak a cselekményszálak és keresztezni fogják egymás útját.

A filmet az a Drew Goddard írta és rendezte, aki az elmúlt években közreműködött a Cloverfield és a Mentőexpedíció írásában, vagy éppen a Daredevil-sorozat számos epizódját készítette, de rendezőként is kipróbálta magát a Ház az erdő mélyén című produktumnál, amivel bizonyos értelemben felhívta magára a figyelmet Hollywoodban. Több stúdió is rendszerint megkörnyékezi a rendezőt, hogy olvasson bele a forgatókönyvbe és javítsa a hibákat. Ennek tudatában nagy várakozás előzte meg a Húzós éjszaka az El-Royale-ban című mozifilmet, ami sok szempontból is különbözik a ma megszokott popcorn-filmektől. Elég csak példaként a színészeket megnézni, Jeff Bridges, Dakota Johnson és Chris Hemsworth igazi nagyágyúk, a nézők már csak értük beülnek egy mozira, nem kell sokat bíbelődni a marketinggel, elég húzónevek kaptak szerepet a filmben. A történet eredetiségétől még inkább felkaptuk a fejünket, hogy ez most nem próbál más lenni, nem szeretné a nagy kasszasikereket másolni (kevés pénzből készült alkotásról beszélünk), így már csak egy remek és kiszámíthatatlan történetre lett volna szükség; a befejezést leszámítva nem tudjuk, hogy mi fog következni, mi lesz a szereplőkkel.

A nyitójelenet megágyaz a konfliktusnak (a pénz), és ezt szerette volna Goddard meglovagolni a folytatásban. A rendező úgy osztotta le a szerepeket, hogy mindenkinek van sötét folt a múltjában és szeretne kitűnni a tömegből – beépült ügynök, énekesnő, ártatlan recepciós, álszent pap, a dögös csaj. Tulajdonképpen a filmnek nincs főszereplője. A történet is nagyon lassan épül fel. A Húzós éjszaka az El-Royale-ban nem más, mint a hatvanas és hetvenes évek kivetítése napjaikra, ahol még mindig olyan társadalmi problémákkal nézünk szembe, mint a háborúk vagy a rasszizmus. Maga a hely is leírható egy bűnbarlangként, ahová a betévedt emberek az elkövetett bűneiktől szenvednek, és a megtisztulást csak a perzselő tűz hozhatja el, ami a film végére megjelenik a vásznon is. Úgy tűnik, hogy Drew Goddard túl nagy fába vágta fejszéjét, amikor egy filmben szerette volna elmesélni mondanivalóját, miközben a cselekmény tengerében elveszünk, elvesztjük a fókuszt a történet valódi mivoltjáról, az eredetiségről már nem is beszélve. Még a londinert (Lewis Pullman) is úgy állítja be, hogy minden szép és remek a hotelben, de az igazság távol áll ettől, ahogy magától a karaktertől is.

Goddard egy bizonyos stílusjegyet is felhasznált a forgatás alatt, ez pedig nem más, mint a Quentin Tarantino-jegy: a cselekmény nem lineáris szálon bontakozik ki, sok benne az olyan elbeszélés, ami a múltban történt, hogy még közelebb kerüljön a megoldáshoz, jobban megismerjük a hét idegent, akik egytől-egyig tele vannak titkokkal. A végén elszabadul a pokol, a film nem szenved hiányt az erőszaktól sem, pezsgő kontextusok váltják egymást és egyszerre több fronton zajlik a cselekmény, miközben a film hibáját is ennek a stílusjegynek róhatjuk fel. Az ami egy darabig jól működött, hogy nem hagyja a nézőt azonosulni egyik szereplővel sem, mert amikor megkedvelnénk valakit, nézőpontváltás következik és már az addig jófiúnak feltüntetett karaktert rosszként festik le, azonban egy idő múlva a rendező annyira gyakran használja ezt, hogy elveszti varázsát, és még sorolhatnánk a hibákat, amitől szenved a mozifilm (mesterkélt környezet, elnagyolt karakterek és semmi sem indokolja, hogy 144 perces legyen). Goddard ügyesen lemásolta Tarantinót a filmben, de mégis pont az hiányzik belőle, amiért mindenki imádja Quentin Tarantinót: az erős párbeszédek és a kiszámíthatatlan cselekmény.

VÉGSZÓ

A színészeken nem múlott semmi, hozták a kötelezőt, különösképpen igaz ez Jeff Bridgesre, sajnos ez nem mondható el a rendezőről, aki korunk egyik legnagyobb direktorát próbálta másolni, miközben csak önmagát kellett volna adnia, ahogy tette azt elmúlt években. A Húzós éjszaka az El-Royale-ban közel sem rossz film, a karakterek között működik a kémia, a történet változatos és jól kitalált, az atmoszféra szinonimaként működik, egyszerűen csak szeretett volna nagyobb lenni, mint aminek látszik.

6.4

Történet

6.0/10

Színészek

7.5/10

Rendezés

6.0/10

Hangulat

6.5/10

Látvány

6.0/10

PRO

  • Remek színészek, Jeff Bridges kiemelkedő
  • Meglepő fordulatok

KONTRA

  • Csalódáskeltő befejezés
  • Sok benne a Tarantino stílus

Még több a témában...

Ma érkezik a Bosszúállók: Végtelen háború következő trailere

Többen, köztük Marvel kapitány, s az Őrzők is megerősítést kaptak a Bosszúállók: Végtelen háborúban

Kévés Bence Mihály

Új előzetest és poszert kapott A sötét ötven árnyalata

Kévés Bence Mihály

A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk. Elfogad Tovább