Hang nélkül 2.

KRITIKA: Hang nélkül 2.

Vajon John Krasinski képes megismételni a két évvel korábbi sikerét?

2018-ban imádtam a Hang nélkült. Még mindig emlékszem, ahogy a moziban ripsz-ropsz abbamaradt a ropogtatás, a beszélgetés, a csörgés, meg úgy mindennemű zajongás – az egész terem tűkön ülve figyelte az eseményeket, és olyan csönd volt, hogy még egy gombostű leejtését is meg lehetett volna hallani. A film, még ha csak egy pár óra erejéig is, de kétségkívül visszahozta a régi időket, és újra megidézte azt a fajta moziba járást, amiről manapság már csak mesékben (és legújabban Quentin Tarantino filmjeiben) hallani. Azt a fajta közösségi élményt, amikor kétszázan tapasztaljuk meg együtt ugyanazt az élményt, egyszerre féltünk, sírtunk, nevettünk. Ennek a fényében nem vagyok meglepődve, hogy elhalasztották a második rész bemutatóját, a folytatás ugyanis, ahogyan az elődje, a nagyvászonra lett teremtve, és szinte könyörög a közösségi mozizás élményéért.

Hang nélkül 2.

Persze mikor bejelentették, hogy lesz folytatás, akkor még nem voltam annyira elragadtatva az ötlettől. Nagyon szerettem az első részt, legfőképpen a moziban, de többszöri újranézéssel már veszített az éléből a mű, és semmiképpen nem vágytam arra, hogy ugyanazt az élményt megpróbálják még egyszer letolni a torkomon. Viszont arra kíváncsi voltam, hogy vajon John Krasinski csak egyszer tenyerelt-e a lecsóba, vagy most akkor tényleg el lehet őt úgy könyvelni, mint ígéretes rendezőt. 

Már a címválasztás is árulkodó volt. A “II. rész” jelző, akárcsak a Keresztapánál, vagy éppen az idén megjelenő, a fejemben valamiért hasonló súlycsoportban játszó The Last of Us című videojátéknál, azt sugallja, hogy még van valami, amit nem hallottunk a történetből. Hogy itt most nem továbbgördítjük azt, amit korábban elmondtunk, sokkal inkább ráépítünk, hogy így az első rész is élvezhetőbb, mélyebb legyen. 

A biztató jelek megvoltak, de a félelem is még mindig megvolt – bár nem sokáig, hiszen már az első perctől egyértelmű, hogy Krasinskit nem érdekli az a fajta filmkészítés, melyben ugyanazt ismételgetjük unásig: a története egyenesen következik az első részből, és nagyon hamar megtalálja a saját identitását. Az író-rendező, úgy tűnik, az első rész sikereiből adódó szabadság következtében teljesen ledobta a saját kreativitását valamilyen szinten visszafogó bilincseket, és egy eszméletlenül ötletes, mélyreható, briliáns folytatással örvendeztetett meg bennünket. Míg az előzmény egy meglehetősen high concept-re épülő, amolyan “ötletfilm” volt (a Jurassic Parkhoz hasonlatosan), addig a folytatás igyekszik mindazokat az elemeket előtérbe helyezni, amik működtek az előzményben, ám éppen csak annyira, hogy aztán egy egészen új irányba rugaszkodhasson felőlük. Krasinski továbbfejleszti, vagy sokkal inkább továbbgondolja és újra felfedezi a karaktereket és a világot amit teremtett – szinte érezzük, látjuk, ahogyan ő maga is izgatottan ül a laptopja előtt, és barangolja be a saját kis világát.

Hang nélkül 2.

Egy percig sem érezzük, hogy az írás közben akadt volna bármilyen probléma is azzal kapcsolatban, hogy hogyan is gördítsék tovább a történetet. Mindez abból ered, hogy Krasinski valóban törődik a karaktereivel, és őszintén kíváncsi arra, hogy mi történt/mi fog történni velük, valamint hogy kik is ők valójában. Mindenkit öröm viszontlátni, különösképpen Millicent Simmondst, aki már a korábbiakban bizonyított zsenialitására itt most lapot húz, és bizton a nézők többségében nyomot hagy majd. 

Egyrészről hihetetlen, hogy Krasinski már a második filmjével ilyen szintű tehetségről, vagy sokkal inkább hozzáértésről ad tanúbizonyságot. A filmje az egyik legszabadabb, könnyed, mégis eszméletlenül éles és fókuszált precedense annak, amikor egy alkotó a már lefektetett alapokra úgy épít, hogy közben az előzményt is magasabb szintre emeli. Legutóbb ilyesmire Dennis Villeneuve esetében volt példa, aki úgy kerekített folytatást a Szárnyas Fejvadászhoz, hogy az a majdnem negyven éves klasszikust is új megvilágításba helyezte. A világépítés, a karakterek útja mind-mind briliáns, és szinte azonnal azt kívánjuk majd, hogy láthassuk, mi is a következő fejezet a történetben. 

Hang nélkül 2.

VÉGSZÓ

És a közösségi mozizás élménye? Ahogy Krasinski mondta a nyilatkozatában, amikor elhalasztotta a filmet: “Megvárom, amíg mindannyian együtt tudjuk megnézni a filmet.” És mennyire igaza van. Akárcsak az előzmény, a film testamentuma a mozi, a nagybetűs CINEMA embereket összerántó erejének, amit tényleg bűn egyedül egy laptop képernyőjén végighunyorítani. Hiszen amellett, hogy egy átgondolt, és mély folytatást hozott össze, nem feledkezett meg arról sem, hogy feszültséget teremtsen. S ha az első részt feszesnek éreztük, akkor itt konkrétan idegösszeroppanást fogunk kapni az izgalomtól. Aki ijedős, vagy nehezen bírja az ilyesmit, az gondolkodjon el a film megtekintésén, a többiek viszont menjenek mihamarabb. Ezt közösségben kell megtapasztalni, együtt – s erre igazán csakis a mozi képes. 

Total
1
Shares
Previous Article
Zack Snyder: Az Igazság Ligája

A The Flash rendezője, Andy Muschietti mutatott egy részletet a főhős új jelmezéből

Next Article

Jövőre érkezik a Zelda Breath of The Wild folytatása!

Related Posts

Ne maradj le a hírekről, kövess minket a Facebook-on is!