Agatha Christie írónő egyik leghíresebb krimijét bő harminc évvel korábban már adaptálták, de vajon lehet és van értelme újradolgozni azt?
A brit krimiírónő 1934-ben jelentette meg a Gyilkosság az Orient expresszen című művét, amit pontosan negyven évvel később vászonra is vittek. 1974-ben Sidney Lumet-nek sikerült megfilmesítenie a híres regényt, ami már akkor is embert próbáló feladat volt. Mindig is nehéz volt egy jó könyvből méltó adaptációt készíteni. Aki olvasta a könyvet, az tudja, hogy mennyire részletesen vannak kidolgozva benne a szereplők, a helyszínek, és az, ahogy a vasút elindul Isztambulból, valamint Hercule Poirot a világ leghíresebb detektíve mennyire aprólékosan deríti fel a bűntényt. Lumet feldolgozása siker lett, de nem azért, mert oly hűen követte a regényt, annál inkább tartotta fontosnak, hogy filmjéhez nagy színészek nevüket adják, kezdve a sort Albert Finney-vel, aki magát a főszereplőt játszotta, de még sorolhatnánk a hírességeket a stáblistáról, kezdve Lauren Bacall alakításától, Ingrid Bergman szerepétől Sean Connery alakításával bezárólag.
Ki ne ismerné a történetét: Isztambulból elindul az Orient expressz, azonban az útja során gyilkosságot követnek el a fedélzetén. A rossz hírében álló Edward Ratchett (Johnny Depp) régiségkereskedőt 12 tőrszúrással meggyilkolják saját kabinjában, és ki mást bízhatnának meg a bűntény megoldásával, mint a hírhedt belga nyomozót, Hercule Poirot-ot. Poirot kezdetben visszautasító, nem szeretné magáévá tenni az ügyet, azonban egy lavina után a hó fogságába kerül a vonat, és hogy teljen az idő, nyomozásba kezd. Elkezdi kihallgatni az utasokat, és szépen lassan kezdi összerakni a kirakós darabjait, hogy ki lehet a gyilkos, de ami még ennél is fontosabb, hogy mi állhat a bűntény hátterében.
Kenneth Branagh nem pusztán a film rendezését vállalta, de egymaga játszotta a legendás szerepet, sőt, még ő vállalta a Gyilkosság az Orient expresszen produceri szerepét is. Érződik a filmen, hogy Branagh nem spórolt semmivel, a klasszikust megidéző napjaink nagy sztárjaival vágott neki a gyönyörű hegyi utaknak, melytől szinte már zsúfoltnak éreztük a vonatot – vajon el tud indulni majd? -, bárhová tekintünk, csak nagy nevekbe botlottunk, és ettől picit elvesztette varázsát is. A vetítés után felmerült bennünk a kérdés, hogy szükség volt-e újabb adaptációra, mert a mostani film sem elég hosszú ahhoz, hogy átjöjjön minden a regényből, hiába a sok színész (Johnny Depp, Daisy Ridley, Penélope Cruz, Derek Jacobi, Michelle Pfeiffer, Willem Dafoe, Judi Dench), ugyanakkor mégis egy olyan feldolgozás lett, amire joggal felnézhetünk. Szórakoztató volt, ahogy Poirot-ot elképzelték, azzal az emlékezetes bajusszal, szórakoztatóan lassú nyomozással, és azt, hogy Branagh figuráját nagy élvezettel játssza, szinte már olyan, mintha a filmben nem is kívánt másnak szerepet osztani, mindent magára írt, és igazság szerint ez nem is képzelgés, mert a rendező tényleg csak magára gondolt a klasszikus újradolgozásában.
Branagh-ot nem okolhatjuk, amiért ő kapta a legnagyobb szerepet, hiszen a 120 perces film nem képes megszólaltatni mindenkit, nincs tér, hogy kibontakozhassanak a szerepek, és bármiféle kötődés alakuljon ki a néző és karakter között. A szereplők többsége is csak úgy írható le, mint megrögzött hazudozók, akik mit sem csinálnak, csak mentik a bőrüket. Itt a karakterek kapcsán emelnénk ki Johnny Depp színészi játékát, aki megint csak a rosszfiú szerepét kapta sok más szerepéhez hasonlóan, abban a rövid kis időben pedig elvitte a showt, mintha karakterét rá szabták volna. A rendezőt kizárólag azzal lehet megvádolni, hogy miért vette rövidre a filmet, nem csak mi, de a film is megkívánt volna még harminc perc ráadást.
A feldolgozás nem spórolt a látvánnyal sem. Elődjénél sokkal színesebb lett, jól mutatnak a számítógépes effektek a szürke vásznon, amit ki is használnak a vonat részeinek bemutatására, illetve arra, ahogy megfestették a gyönyörű tájakon átszelő utat. Ezekre mind nagy szükség volt, merthogy a mai mozirajongóknak teljesen más adja az értéket, mint harminc évvel korábban. Mások az ingerküszöbök, ma már nem azzal nem lehet nézőket becsalogatni egy vetítésre, hogy jó krimit mutatnak, szükség van a látványra, a heves és gyors fordulatokra– a feldolgozásban sem sikerült hűen követni a regény sorait sem -, és persze elengedhetetlen, hogy ismert színészek tűnjenek fel. Ezekkel a tulajdonságokkal felvértezve sajnos a Gyilkosság az Orient expresszen elvesztette mivoltját, a nyomozás súlyát ebből kifolyólag már nem képes visszaadni. Nagy kár érte, de változik a világ, most erre van szükség, mert ezek nélkül a film megbukott volna, és Branagh fejéhez olyan dolgokat vágtak volna, mint a „másolás”, és „unalmas”.
VÉGSZÓ
Sajnos nem azért fogunk emlékezni a Gyilkosság az Orient expresszen filmre évek múlva, mert annyira lebilincselő élményt nyújtot, vagy éppen mert Johnny Depp és Az ébredő Erő sztárja, Daisy Ridley játszott benne, hanem Hercule Poirot detektív bajusza miatt, ami még sohasem volt ennyire fura. A film képi világa színes, bár pont a gyilkosság és a megoldás közötti időt fosztották meg az élvezettől.
Szólj hozzá!