Gareth Edwards rendezésű Godzilla-film után messiásként vártuk a folytatást, hogy majd kárpótol mindazért, ami kimaradt az első részből.
Ahogy az már az előzetesekből és a hivatalos szinopszisból is világossá vált, a Godzilla II – A szörnyek királya a 2014-es Godzillával ellentétben a cselekmény középpontjában maguk a kaijuk állnak, vagyis ahogy a film hívja őket: a Titánok. A filmből kiderül, hogy egy Monarch nevezetű titkos katonai szervezet évszázadok óta titokban megkezdte működését, és minden idejüket a Titánok megértésére szentelték, hogy közelebb kerüljenek hozzájuk, megértsék őket. A dolgok azonban hamar rosszra fordulnak.
Gareth Edwards rendezését azzal kritizálták öt évvel ezelőtt, hogy csak elvétve láttuk Godzillát. A Warner Bros. és a Legendary stúdiók azonban nyugtatták a rajongókat, a Godzilla első rész valami nagyobbnak a felvezetője volt, és a folytatásban hamisítatlan Titánok kapnak szerepet a filmvásznon. Nem is akármilyen szörnyek, hiszen a Godzilla II – A szörnyek királyában olyan legendás kaijukkal esnek egymás torkának, mint Mothra, Rodan vagy a háromfejű sárkány, King Ghidorah. Aztán ahogy a marketing beindult, sorra bemutatták az előzeteseket, biztossá vált, hogy a folytatás kárpótolni fog az első részért, s itt bizony kőkemény titánharcnak nézünk elébe. Úgy tűnik, hogy a rendező nem bízta a véletlenre, ugyanis a „szerényebb” felvezető első rész után kuriózumnak számító harccal kínálta meg a rajongókat, amiből már a felvezető képsorokban képet kaptunk. Michael Dougherty (Krampusz) rendező és a film társírója rögtön a film elején elszabadítja a poklot. A szörnyek harca kezdetben még nagyszerű szórakozásnak indul, azonban a sokadig összetűzés után egyre unalmasabbá és értéktelenebbé váltak a titánharcok a filmben, pedig ha valamire nem lehet panasz, akkor az a látvány. Sajnos azonban a készítők átesettek a ló túloldalára – ahogy mondani szokás – és minél több látványelemet igyekezettek belecsempészni filmbe, annál értéktelenebbé válnak a festői képsorok. Még az sem segít, hogy a franchise legnagyobb és legismertebb szereplőit sorakoztatja fel, hogy a Godzilla II – A szörnyek királya nagyobbnak tűnjön társai mellett, ami látszólag elérte célját, mert ehhez fogható szörnyharcot még nem láttunk a mozikban. A látvány egyszerűen pazar és a zseniális hangvágások – amit az első résznél is felfigyeltünk – a legerősebb védjegyei a szériának.
Godzilla és társai mellett mintha kifelejtették volna az emberi szereplőket a történetből. Sokan lehet nem lepődnek meg ezen a ponton, azonban Kyle Chadlert muszáj kiemelnünk a szereplők közül, hiszen ő tölti a legtöbb időt a képernyőn, csakhogy teljesen feleslegesen. Karaktere nem túl izgalmas, kiveszi részét a játékból, de nem sokat tesz a sztorihoz. A Stranger Things sztárja, Milie Bobby Brown mást sem csinál, mit sír és sír, egyszóval szerepére a bemutató után már emlékezni sem fogunk. Ami pedig Vera Farmiga szerepét illeti, karaktere messze a legrosszabb, motivációja pedig egy idő után nevetségessé válik. Jól tükrözi a karakterek elnagyolását a közhelyes párbeszédek, a fölösleges morális viták, és miközben dúlnak a harcok a Titánok között, a párbeszédekbe egy-egy humort is igyekeztek besuvasztani a készítők több-kevesebb sikerrel. Sajnos sokszor nem az elsütött poénok tartalmán kacagtunk, hanem mert a karakterek szájából annyira kínos volt hallani. Nem kérdés tehát, hogy a film igazi főszereplői a Titánok, tehát a sok csépelődő karakter helyett inkább az ő történetüket kellett volna jobban kiboncolni, érdekességeket megtudni. Piros pont így is jár a stúdiónak, amiért a kaijuk hűek maradtak a Toho eredetükhöz. Amiatt sem kell aggódni, hogy a címszereplő melyik oldalra áll, hiszen Godzilla az emberek oldalán száll ringbe.
A látvány okvetlen rányomta bélyegét a narratívára, holott egy jó kis dráma volt kibontakozóban Farmiga, Brown és Chadler trió között, akikre a san franciscoi események szintén nagy hatással voltak. Russellék elvesztették fiúgyereküket a csatában, ezután teljesen belefeledkeztek a tanulmányokba, amire végül ráment házasságuk is. Dougherty többet szeretett volna kihozni ebből a filmből, mint amit eredetileg elbírt volna. Érthető okok miatt egyfelől nyomás volt a rendező vállán, hogy megfeleljen az elvárásoknak, és többet adjon a szörnyekből, azonban semmi sem indokolta, hogy ez a sztori és a szereplők kárára menjen. Igazából még siettetve sem volt, ugyanis egy évvel eltolták a premiert, így bőven volt ideje a stábnak, hogy felépítsék a folytatást. Ennek ellenére gyorsan összecsapták a történetet, érthetetlen döntések születnek, butaságokkal ütik el az időt, ami végül sztereotip karakterekhez vezet. Csak az utómunkára figyeltek, hogy látványban és hanghatásban a legtöbbet hozzák ki – ami egy ideig működött is, kapkodtuk fejünket a vászon egyik sarkából a másikra, de ahogy telt-múlt az idő, úgy vált egyre sablonosabbá.
VÉGSZÓ
A Godzilla II – A szörnyek királya látványban és hanghatásban mindenért kárpótolni fogja a rajongókat a 2014-es film után, azonban akik a történettől vártak volna többet, azok kissé csalódottan fognak távozni a film után. A film hemzseg a meggondolatlan és ostoba döntésektől, és a szereplőket is jobban kidolgozhatták volna. Ugyanakkor a folytatás orvosolja a 2014-es minden hibáját, és egy ilyen szörnyháború még a szórakozni vágyó nézőket is el fogja bűvölni.
Szólj hozzá!