Kritikánk rendhagyó lesz, a cikk első felében magát az Élet filmet fogjuk górcső alá venni, a vége felé pedig teóriákat fogunk gyártani.
A NASA egy különös feladattal bízza meg a Nemzetközi Űrállomás hat fős asztronauta csapatát: be kell fogni egy a Marsról visszatérő marsjárót, aminek a fedélzetén bizonyítékok találhatók a földönkívüli életre. Óriási felfedezésre készülnek, ez lehet az emberiség legnagyobb áttörése, megtalálták az első bizonyítékot, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban. Sajnos a NASA múltjában több expedíció is balul sült el. Spoiler nélkül – már az előzetesekből is kiderült -, a kísérletezésbe kezdenek a különös mikroorganizmussal, ám erre még maguk a tudósok sem készültek fel. Kiderül az „UFO-ról”, hogy nem is annyira picike, szuper intelligens, rendkívül gyorsan tud alkalmazkodni a környezetéhez. Mire ráeszmélnek a baj súlyosságára, lesz egy hetedik utasuk – na, nem, most nem arra a franchise-ra gondolunk, ahol A nyolcadik utas kezd őrült pusztításba -, de a helyszín (űr) azonos. Meneküljetek, mert jön Kelvin, de ki hallja meg a sikolyokat az űrben? Houston, veszitek?
A forgatókönyvet Rhett Reese és Paul Wernick dobta össze – bizony ám, ők dolgoztak a Deadpool-filmen is -, és márpedig ők képesek meglepetésekkel szolgálni. Kezdjük rögtön is az alapötlettel. Ahogy az előző bekezdésben is említettük, az efféle történetet számtalanszor körbejárta már a Hollywood; mutat hasonlóságokat Ridley Scott A nyolcadik utas: a Halál filmmel – egy örök klasszikus, Scott egyedi védjegyeivel -, de ugyanakkor pont ettől lesz űrös és felesleges is. Esetleg a Sony -nak mégis van valami mondanivalója ezzel a filmmel?
Daniel Espinosa nem alkotott egy tökéletes és maradandó filmet, de talán nem is ez volt a célja. Csak szerette volna kiélni fantáziáját, és leforgatni a 2010-es évek sci-fijét, ami újfent felrúgja a fizika törvényeit. Csakhogy egyet említsük a sok közül, egy légüres térben miként képes terjedni a hang, de megemlíthetnénk azt is, hogy miért mindig ezekben a pillanatokban mondanak csütörtököt a NASA eszközei. Már nagyon unalmas, hogy a dollármilliárdokkal játszó Űrügynökség tehetetlen. A mai napig az egyik kedvenc filmem a Gravitáció, ami annyira zseniálisan volt megkoreografálva a vásznon, tökéletesen adta vissza az űr vad, könyörtelen és sötét oldalát. És még a fizika szabályait is betartották – nem erősítették fel hollywoodi módra a hangokat. Az Élet egy igazi zsánerfilm, a kliséivel és szabálytalanságaival illik bele a műfajába. Egy űrben játszódó filmtől elvárás lenne, hogy maradandó élményt nyújtson, repítsen ki a sötétségbe, és vessenek be olyan filmes trükköket, amikkel rácáfolnak a műfaj hibáira. Én nagyon bíztam benne, vártam a kész filmben, hogy legalább valamit elsütnek majd, ha már az előzetesekben nem láttunk semmi extrém dolgot. És hogy mi hiányzik még a filmből? Hát a feszültség faktor. Az asztronautáknál érezni valamiféle félelmet, de mintha félvállról vennék és csak egy jó szórakozást, kihívást látnának a felfedezésben. Mindemellett azt is ki kell emelnünk, hogy a filmből hiányoznak azok a nagy drámai jelenetek, az első húsz percet leszámítva, amikor befogják a marsjárót és elszabadul az idegen. Azokban a percekben még érezni lehetett a drámát, szaporábban vert mindenki szíve, összerándultunk az idegen elszabadulásánál. De utána mintha egy teljesen más nézőpontból követnénk az eseményeket, és előre tudnánk mindig, hogy mi fog következni. Merthogy igen, végig előttünk van a lény, nem rejtegetik, mutogatják bőszen, noha sokkal menőbb lett volna – még úgy is, hogy koppintott Ridley Scott-tól -, hogy csak aprólékosan, titokzatosan mutatja be ezt a valamit.
Mintha egy képregényfilm bemutatóján lettünk volna, annyi Deadpool visszatérővel találkoztunk a stáblista alatt. Ryan Reynolds és a két író tökéletes triót alkotnak, érezni azt a szabadságot, amivel tavaly találkoztunk már. Az előzetesek után arra számítottam, hogy Reynolds esetleg túlhúzza szerepét, ám kellemes csalódásban volt részem. Tökéletesen beleillik a képbe, és a szorult helyzeteket is oldja stílusával. Rebecca Fergusson és Jake Gyllenhaal ezzel szemben a film valódi főszereplői, rajtuk áll minden, hogy túléljük-e ezt a találkozást. Magabiztosan és tökéletes leosztásban hozzák a szerepüket, pont annyit tesznek meg, mint amit megkövetelt tőlük a forgatókönyv.
És akkor most spoileres kibeszélő, teóriákkal!
A napokban jelentek meg azok a rajongói elméletek, melyek szerint az Élet a Venom-film előzménye. Habár ezt a stúdió és a rendező is cáfolta minap, nem mehetünk el szó nélkül mellette, hogy talán mégis többről van itt szó. A trailerekben láttunk egy olyan jelenetet, amit a Pókember 3-ból vágtak ki – de ezt a filmben nem látjuk -, és ezzel indították el a lavinát: ez a marsi idegen Venom. Valahol éreztük, hogy nem happy end-del fog befejeződni a film, és éppen úgy, ahogy a képregényekben évekkel korábban megírták, pont egy NASA űrhajóval fog landolni a Marsról származó idegen. Igen, Venom az eredeti történet szerint is landol a Földön, a szuper intelligens és páratlan erővel bíró lény. A Sony Pictures miért pont az Élet bemutatóján árulták el, hogy rekordidő alatt fogják elkészíteni a Venom-filmet? Hogy ennyire egybevágnak a történetek, több, mint véletlen – személyes véleményem. Lehet, hogy semmi sem igaz ebből, és a hivatalos megerősítés utáni közleményben a Sony rám cáfol, de pont ilyen őrült ötletekre lenne szüksége a stúdiónak.
VÉGSZÓ
Az Életet nem soroljuk majd a klasszikus sci-fik közzé, nem lett hibátlan, sablonos módon mutatják be a gravitációt, ugyanakkor remek, „emberi” asztronautákat formálnak meg a színészek. Mivel a történet egy bejáratott téma a vásznon, vártunk valami extra faktort, ami megkülönbözteti a többitől.
Szólj hozzá!