Az Agymanók után készült legédesebb, legdrámaibb és legszórakoztatóbb filmje lett a Coco, a Pixar stúdió legújabb filmje.
Főhősünk egy 12 éves mexikói kisfiú, Miguel, akinek minden vágya, hogy zenész legyen. Igen ám, csak ezzel van egy kis gond, mégpedig, hogy a családban betiltották a zenét, és hallani sem akarnak a zenélésről. Miguel ük-üknagymamája megharagudott zenész férjére, amiért a férj elhagyta őt a sikerért és a muzsikáért, ezért a família generációkon át mindenkiből cipészt nevelt, s szeretnék, ha Miguel is továbbvinné a családi hagyományt. A srác azonban nem tud beletörődni sorsába, a család beleegyezése nélkül fellépni készül a halottak napi tehetségkutató versenyen. Miguel tudtára jut, hogy talán a híres Ernesto de la Cruz ükunokája, ami még inkább erősíti benne, hogy a zenészi pályát válassza. Fellépése előtt eltörik gitárját, ezért úgy dönt, hogy a temetőben felállított emlékhelyről ellopja ükapja (de la Cruz) hangszerét, de amint megpengeti a hangszert, Miguel másvilágra kerül, ahonnét csak egy felmenő áldásával térhet vissza világába.
Persze a történet cselekményét közel sem sablonos mintára írták, és természetesen a Disneynél sem szerették volna, ha egyik korábbi meséjüket másolta volna Lee Unkrich, a Szörny Rt., a Némó nyomában és Toy Story 3. rendezője, valamint Adrian Molina társrendező, aki szintén részt vett a Toy Story 3. munkáiban. A készítők ügyeltek rá, hogy míg a főhőst Migeul játssza, lehetőség nyíljon megismerni más karaktereket, köztük a kissráchoz csapódó csöves Héctort, aki mindent elkövet, hogy Halottak napján átkeljen az élők világába és még azelőtt találkozzon szeretteivel, hogy elfelejtenék őt. A mexikói hagyományok szerint ugyanis szeretteink addig élnek a másik világon, míg valaki gondol rájuk, máskülönben örök nyugovóra lelnek. Az élők világába átkelni pedig csak úgy lehet, ha a családi oltárra kikerült a fotó. És még sorolni lehetne a jól megírt karaktereket a mesefilmben.
Őszinte leszek veletek. A rajzfilm bemutatójáig nem különösebben csigáztak fel az előzetesek, de még akkor sem éreztem az ellenkezőjét, mikor arról olvastam, hogy a Mexikóban a Coco lett minden idők legsikeresebb mozifilmje. Részben azért volt, mert egy távoli kultúra, ami nagyon távol áll az európai hagyományoktól, beleértve a miénket is. A zenés részével óvatosan fogalmaznék, mert pont így éreztem a Kaliforniai álom bemutatója előtt, amit végül az év egyik legjobb filmjének hoztam ki. Magyarul, a musical része rendben van, és már most sokan úgy vélik, hogy a filmben hallható Remember Me című musical Oscar-szobrot érdemel, ahogy a Coco is. (Meglepődnénk, ha nem húznák be márciusban mindkét kategóriát.) Kissé szkeptikusan ültem be a filmre, mondván, hogy miért ismerjek meg egy távoli kultúrát, ám ehhez képest a film már az első perceiben elragadt, miközben a rajzfilmen keresztül lehetőségem nyílt megismerni egy másik földrész hagyományát. A dallamok a kezdetektől elragadóak, valamennyi karakter szerethető (még a rút és idegesítő Miguel nagymamát is megkedveltem a végére), Dante, a kedves kis szőrtelen mexikói kutya vicces, a történet közepén megismert Héctorról már nem is beszélve. A Coco története kellőképp színes és gazdag, és alighanem a Pixar stúdió egyik legjobb alkotását láttuk a mozikban. Nézzétek el nekem, ha nincs igazam, de talán a valaha készült egyik legjobb animációs rajzfilmről beszélünk, ami még a világsikerű Agymanókon is túlmutat.
A történet módfelett színes, s nem csak képi megjelenésében nyújt maradandó élményt, mert ugye a vizualitás egy múló dolog, hanem gazdag és fordulatos történettel is bír, amit neonfényes díszlettel tálaltak, hogy a kicsik is élvezzék a tanító mesét. Igen, a rajzfilm legértékesebb mondanivalója az, hogy nem minden az, aminek látszik. Gyerekként sokan felnéztünk valakire, és azt kívántuk, hogy bárcsak azzá tudnánk válni, de felnőttfejjel visszaemlékezve, már másképp gondolunk erre, és hálát adunk a jóistennek, hogy mások vagyunk. Ezek után mondanom sem kell, hogy óriási szíve van a Coconak, éppen azért, mert a Pixar egy komolyabb témát dolgozott fel, ezért visszább vett a poénokból, és inkább a dráma lesz úrrá benne, na meg persze a zene. Bár a téma feldolgozása, ahogy a stúdió megrajzolta, nem indokolta a komolyságot, nyugodt szívvel vihettek volna bele több szórakoztató jelenetet.
VÉGSZÓ
A Coco remek kikapcsolódás minden korosztálynak. A kicsik imádni fogják benne az állatokat és azt a kis humort, amit a készítők beletettek, a felnőttek a drámát. E két dologtól lett oly nagyszerű a Disney Pixar stúdió új filmje, hogy mesterien keveri a humort a drámával, miközben csodálatos képi világot tár elénk. De nem utolsó sorban még tanít is a film, mert a szemet gyönyörködtető látvány közepette lehetőség nyílik megismerni egy másik világ kultúráját.
Szólj hozzá!