KRITIKA: A showbiznisz gyermekei

Vannak olyan témák, tabuk, melyekről nem igazán folyik nyilvános diskurzus. Egész egyszerűen azért, mert kellemetlen mind az érintetteknek, mind pedig nekünk kívülállóknak. Érezzük, hogy az, ami a szemük előtt zajlik nincs rendjén, ám mégsem tudunk (akarunk) igazán tenni ellene. Ha a gyerekek kerülnek szóba, ha az őket ért sérelmek kerülnek terítékre, akkor még a szokásosnál is jobban feszengünk. Nem akarjuk elhinni, hogy az erkölcsi jót és tisztaságot képviselő fiatalokat képes megrontani a világ. Alex Winter maga is fiatalon került a showbizniszbe, most néhány évtizeddel később rendezőként egy olyan témához nyúl, melyhez eddig szintén nem igazán mertek, a filmiparba gyerekként bekerülő sztárok sorsa került terítékre. Winter filmje pedig eredményes olyan szempontból, hogy szinte az összes aspektust, felmerülő kérdést körüljárja, bár ez azzal is együtt jár, hogy az alkotás nem minden esetben tud túllépni a kötelező körökön.

A film elején rögtön egy húsba vágó statisztika rántja le a nézőt a hideg realitásba. A gyermekszínészek csupán öt százaléka kap egyáltalán bármilyen szerepet. Winter alkotásának egyik szála épp egy olyan kisgyermeket mutat be, aki próbál betörni az iparágba. Az anyuka egészen plasztikusan fogalmaz, szerinte az egész showbiznisz szerkezete hasonlít egyfajta kasztrendszerhez, a különböző kategóriák között pedig szinte lehetetlen az átjárás. A család gyakorlatilag mindent feláldoz a siker oltárán, ám az áttörés mégsem jön össze.

Ez a szál biztosítja a keretet a dokumentumfilmnek, az alkotás közepét pedig egykori gyereksztárok töltik meg élettel, a bejárt út pedig gyakorlatilag minden esetben azonos. Gyerekként egyikük sem érzékelte, realizálta, hogy az ő életük mennyiben különbözik a kortársaik életétől. Sőt az igazság az, hogy kezdetben ez egy kellemes egzotikumnak számított, a barátok felnéztek a gyerekekre, a szülők pedig büszkén hirdették a sikereket. Az idő előrehaladtával azonban az egész ismertség kezd terhessé válni, hőseink kezdenek elszeparálódni a kortársaiktól. A felnőtté válás küszöbén aztán realizálódik bennük, hogy mi mindenről maradtak le, milyen groteszk és beteg fiatalkoruk volt valójában. Idősebb korukra sokan valamilyen kényszer-betegségben, a depresszió valamely formájában szenvednek.

Winternek sikerült ismert, ám nagyon nagyon különböző embereket szerződtetnie a filmjéhez. Evan Rachel Wood első szerepét hétévesen, a Keserű vér című alkotásban kapta. A művészcsaládból származó lány karrierje pedig hamar ívelt felfelé. Talán a film legerősebb szálát képezik Wood megnyilvánulásai, a Westworld színésznője ugyanis egy kifejezetten érdekes jelenség. Nyilvános szereplései alkalmával sokszor távolságtartónak, némileg modorosnak tűnik, ám Winter filmje nagyon szépen árnyalja a karaktert. Wood elmondásaiból kiviláglik a némileg sznob művészcsalád, amely mindig hatalmas elvárásokat támasztott a kislány felé. Ez pedig benne is kialakított egyfajta elitizmust, illetőleg megfelelési kényszert. A színésznő származásának azonban megvoltak a maga előnyei is, Wood karrierjének ugyanis egyik fontos fordulópontja volt a Tizenhárom című film, mely kendőzetlenül foglalkozik a fiatalkori lázadás és szexualitás témájával, és ezen a ponton fontos volt a szülők művészeti beágyazóadottsága, hiszen engedték, hogy elvállalja ezt a projektet, amely aztán később rengeteget dobott az önértékelésén. Wood megemlíti a szexuális visszaélések témáját is, ám ezen a ponton ötlik szembe a film egyik kisebb hibája, mégpedig hogy nem igazán ás mélyre bizonyos témakörökben. Ez itt a legszembetűnőbb, nem tudni, hogy alkotói döntésről van-e szó, vagy esetleg maguk az alanyok tartózkodtak a témától, de a gyerekeket ért szexuális abúzus egy ilyen dokumentumfilmben arányaiban jóval nagyobb figyelmet kellett volna hogy kapjon. A Westworld sztárja mellett Todd Bridges megemlít egy konkrét esetet, ám nem igazán sikerül tágítani a kontextust. Minden bizonnyal az sem véletlen, hogy Wood, aki a saját fiatalkorát szinte teljes egészében a nyilvánosság előtt élte, ennyire hermetikusan zárja el a saját kisfiát mindennemű figyelemtől.

Milla Jovovich és Jada Pinkett Smith is fontos szereplői a történetnek, ők olyan szempontból érdekesek, hogy nekik már a gyerekeik is bekerültek a filmiparba. Pinkett Smith kicsit távolságtartó, nem lép túl a kötelező körökön, Jovovich azonban említ néhány érdekes dolgot. Ő is gyermekként került be először a showbizniszbe, később pedig egzotikus szépségként tartotta számon a közvélemény. A Kaptár-filmek sztárja elárulja, hogy mennyire nehéz volt egy saját, független személyiséget és világlátást kiépítenie, hiszen mindig a külső megerősítéstől függött, az éltette. Jovovich egyébként rendkívül fesztelen, szinte szertelen a kamera előtt, fanyar humora rengeteget tesz hozzá a téma feldolgozásához.

Mara Wilson és Henry Thomas tűnik a leginkább megtörtnek. Wilson olyan szempontból érdekes, hogy ő már gyakorlatilag körön kívül van, ritkán vállal csak produkciókat, és akkor is inkább szinkronszerepeket, így talán érthető, hogy az ő állásfoglalása a legkarcosabb. Thomason pedig egyértelműen megfigyelhetőek a depresszió jelei, ő az, akivel a legcsúnyábban bánt el az ipar. Feltűnik még rajtuk kívül a fájdalmasan fiatalon elhunyt Cameron Boyce, akinek mondatai főleg a későbbi események következtében tragikusak.

A film tehát egy fontos témát dolgoz fel, és végső soron eredményesen is teszi ezt, amit talán jogosan lehet hiányolni, az a spektrum tágítása. Néhány rendező, barát, szülő, felnőtt nyilatkozata talán kellett volna, illetve az is szembeötlő, hogy emblematikus gyerekszínészekről szinte szó sem esik. Könnyen lehet, hogy megkeresték őket, és ők maguk nem akartak szerepelni. Ebben az esetben a kritika nem jogos, de a nézőben mégis van egyfajta hiányérzet. Formailag teljesen hétköznapi amit kapunk, vannak archív felvételek, nagyon sok sötét szobában készült interjú, illetve fotók a különböző családi archívumokból.

VERDIKT

Fontos film A showbiznisz gyermekei, mert egy égető és eddig nagyrészt kibeszéletlen problémára hívja fel a figyelmet. Winter rendezése konkrét, magabiztos, emiatt pedig bizonyos aránytalanságokat, illetve kidolgozatlanságokat is meg tudunk bocsájtani.